Életveszélyben mentették, a magyar szabadságról mesél minden darab

Ritkán kerül elő 1848/49-es relikvia, annak pedig még kisebb a valószínűsége, hogy a forradalmár költő, Petőfi Sándor személyes tárgya bukkanna fel valahol. Ettől függetlenül az elmúlt évtizedek során a kecskeméti Máday Norbert figyelemre méltó gyűjteményt hozott létre, amellyel az ország első '48-as múzeumát alapozhatja meg.

Féltett kincsei közt van az aradi vértanú, Lázár Vilmos honvédtábornok kardja, Bihar vármegye főispánja, Beöthy Ödön szablyája, a főtiszt Gyulai Gál Miklós panyókás sapkája, Lajos István kecskeméti honvéd naplója és versei, amelyekből könyv is született.

– Minden tárgy mesél valamiről – mondja elöljáróban Máday Norbert, a páratlan kollekció tulajdonosa. – Ha értő szemmel nézzük őket, előbb-utóbb suttogni kezdenek, majd felemelik a hangjukat és elmondják egy szabadságszerető nép valódi történetét. 1848 krónikája nemcsak szép és igazságos, hanem tanulságos is. A nemzeti hadiipar, az önálló hadsereg felállt a gyarmati sorból, és összebilincselt kézzel felvette a küzdelmet a körülöttünk élő nemzetiségiekkel, azután csapatai legyőzték az osztrák hadsereget, végül pedig hónapokig reménytelenül harcoltak az orosz túlerővel szemben – mindezek példaértékű hőstettek. A fiatal honvédek a tizennyolc év körüli hadnagyokkal és a harmincon túli tábornokokkal olyan hadmozdulatokat hajtottak végre, amelyeket a mai napig tanítanak.

Kíváncsi vagyok, mire gondol először a gyűjtő, ha különleges darabra bukkan. Amikor kezébe vesz egy ósdi ereklyét, nyilván elgondolkodik azon, honnan származik, kinek a tulajdona lehetett. S ez így is van: a régi tárgyak beszédesek. Ha Máday felfedezi egy kardon, hogy az egyik oldala rozsdásabb, akkor valószínűleg nedves falban rejtegették. A használat gyakoriságáról a kopásnyomok árulkodnak: amennyiben sokszor fenték a penge élét, a vércsatorna felőli része vékonyabb. A bőrrel bevont markolat összeszáradt állapota arra utal, hogy sokáig száraz helyen tárolták. Mindezek észleléséhez a kiváló megfigyelőkészségen túl hadtörténeti tájékozottságra is szükség van, és persze ismerni kell az adott korban használatos fegyverek típusait.

– Tizenkilenc éves koromban az ecseri piacon felfigyeltem egy olasz rendszámú dzsipre, ahova garmadával pakolták be a '48-as kardokat. Megkérdeztem az ószerestől, mi zajlik a szemem előtt. Azt felelte: „Jegyezze meg, fiatalember, Magyarországon semminek nincs becsülete – majd félhangosan hozzátette: – ami magyar.” Nagyon szíven ütött! Különösen annak tudatában, hogy felmenőim között található egy testvérpár, akik részt vettek a szabadságharcban. Máday Ferenc századosként Bem seregében szolgált, a Mátyás-huszárezred kapitánya volt. Máday Károly pedig később Hermann Ottó tanára lett, szobrot is emeltek neki. Nehezen ocsúdtam fel, hogy azokat a tárgyakat, amelyeknek minden magyar generáció számára téren és időn átívelő értékeket kellene képviselniük, elhordják tőlünk a nyugat-európai emberek. Elhatároztam, magam is kutatom, keresem, gyűjtöm múltunk relikviáit.

Nem volt ez könnyű vállalás. Ismert tény, hogy 1849 és 1860 között komplett államhatalom – zsandárokkal, titkosrendőrökkel, besúgókkal – üldözte azokat, akik a magyar forradalomhoz és szabadságharchoz kötődő eszméket vallottak, és életveszélyes volt 1848/49-es tárgyi emlékeket birtokolni. Egyetlen Kossuth-bankó is bajt okozhatott, akár hónapokra becsukhatták, akinél találtak belőle. Tehát nem kell azon csodálkozni, hogy alig maradtak meg relikviák. De szerencsére generációról generációra mindig akadtak bátor emberek, akik ereklyeként tisztelt tárgyakat – például kardot, zászlócsúcsot – befalazva, sárdeszkába vagy parketta alá rejtve őriztek. Családi legendárium szövődött köréjük, történetük legalább annyira érdekes, mint maguk a ritka darabok.

– Sorra kerestem fel azokat a családokat, akiknek '48-as felmenőik vannak – avat be módszerébe a kecskeméti gyűjtő. – Szaporodtak az értékek a korabeli falragaszoktól kezdve az aradi várbörtönben készült szalmaképeken át a Klapka-légió huszárairól készült fotográfiákig. Ez utóbbi önmagában is szenzációs anyag, képeskönyvet állítottam össze belőle. Lassan kialakult egy XIX. századi, a magyarság szabadságküzdelméhez köthető biedermeier tárgykultúra. Akikkel vásárlásaim során találkoztam, valamennyien kivételes emberek. Volt köztük olyan is, aki pusztán azért vált meg féltve őrzött kincseitől, hogy vissza tudja köttetni lakásába az áramot. De szíven ütött az erdélyi honvédzászlóalj zászlócsúcsával kapcsolatos történet is: Világos mellett, árokásás közben találta meg valaki egy bronzkazettában, és kalandos úton juttatta el Magyarországra, merthogy szerinte nálunk a helye.

Máday Norbert gyűjteménye képezheti az első magyarországi 1848-as múzeum alapját. Felvetődött ugyanis, hogy az üresen álló kecskeméti tiszti klub helyiségeiben rendeznék be a különleges kiállítást, amelynek költségvetése eléri a hétszázmillió forintot. Megvan hozzá a helyi és a kormányzati szándék is. Az interaktív, látványos hang- és fényhatásokra épített csatajelenetek, a történelmi panoptikum, a magyar forradalom és szabadságharc históriájának megismertetése igazodási pontokat, a függetlenségért vívott hajdani küzdelmek pedig példát, hitet és erőt adhatnának a mai fiataloknak, mindazonáltal felhívnák a figyelmet a nemzeti értékek napjainkig ható igazságára, érvényességére.