Ne nézz a szép lány szemébe! Így meztelenkednek az egyetemen

– Amikor aktmodell lettem, az akkor már nyolcvanhoz közeledő Gyula bácsi tanított meg a trükkökre. Könnyen beszélt, hiszen negyven éven át volt férfimodellje a főiskolának, így hát mindent tudott a rám váró kelepcékről. Első fellépéseimet, no meg zavaromat látva azt tanácsolta: fiacskám, ha meztelenül állsz, és szép lány rajzol, soha ne nézz a szemébe, mert abból csak feszültség lesz. Vizslasd csak a műterem sarkát, és gondolj valami szomorú dologra…

Cserép Józseffel idézzük fel a régebbi, és próbáljuk bemutatni az új idők modellvilágát. Nála avatottabb szakértőt keresve sem találnánk, hiszen egykori modellből lett mára a Képzőművészeti Egyetem anatómiai tanszékének asszisztense, a modellek szervezője, a diákok kedvelt pedellusa. Azonnal tisztázzuk is: ezek a modellek, akik testükkel, arcukkal segítik az ifjú képzőművészek fejlődését, nem azok, akiket a köznyelv ma modellnek hív, és többnyire a bulvárlapok címlapjain derül ki róluk, hogy éppen melyikük „dubajizott” vagy melyikük lobbant olthatatlan szerelmi lángra valamelyik magyar milliárdos iránt… A mi modelljeink élete hozzájuk képest csendesen csordogál: hétköznaponként délelőtt bemennek az Andrássy úti egyetemre vagy a szomszédos Epreskertbe – ami a szobrászhallgatók tanyája –, levetkőznek, és öt órán keresztül, lehetőleg mozdulatlanul állnak, ülnek, fekszenek.

– Mit keres a képzőművészetin egy anatómiai tanszék? – kérdem Csordás Zoltánt, a tanszék tanárát, miközben éppen igyekszik beállítani a délelőtti „témát”. Három fiatal modellt igazgat: a 18 éves Rattner Anita ma például antik istennő lesz Kun Zoltán társaságában. A lány most kezdi a modellkedést, rasz­ta­hajú barátja, a terem másik végében hősi pózba merevedő 20 éves Kiss Gergely hozta ide. Hozzájuk képest gyakorlottnak mondható a 37 éves Kun, aki már nyolc éve modellkedik. Főállású műtőssegédként gyaníthatóan többet tud az emberi testről, mint akik őt rajzolják. (Ismert történet: Barcsay Jenő legkedvesebb modellje annyit állt a mester Művészeti anatómia című kötetéhez, hogy később anatómiaórákat adott a képzőre jelentkező diákoknak.)

– A tanszék látogatása minden diáknak, tehát a festőknek, a szobrászoknak, a grafikusoknak, a restaurátoroknak, a látványtervezőknek, a díszlet- és jelmeztervezőknek is kötelező – kezdi a bemutatást Csordás tanár úr. – Nem rajzolni tanulnak nálunk, hiszen rajzolni tudnak, ezért vették fel őket – itt a rajzkészség tudatosítása zajlik. A második évre már a modell mögé is látnak, vagyis a diák hiába ül, mondjuk jobb oldalon, tudja azt is, mi van a modell bal oldalán, mert megismeri az emberi testet felépítő izomzatot, csontozatot.

– No hiszen – kacag Zsuzsika, amikor elmesélem neki a tanultakat –, nekem egyetlen bordámat se tudnák megszámolni, nyomom a mázsát…

Való igaz, Zsuzsika – hogy műértőként fejezzem ki magam – rubensi idomokkal rendelkezik, ezért aztán mostanában leginkább már csak portréra szokták kérni. Persze  nem volt ez mindig így, hiszen harminc évvel ezelőtt – amikor modellnek állt – messze nem nyomta a mázsát, ezt igazolandó fekvő aktja máig megcsodálható az Epreskertben. Kolléganője, Ibike pedig 32 évvel ezelőtt a Ganz gyár titkárnőjéből avanzsált modellnek. Zsuzsi filmgyári statisztaként hallotta, hogy lehet modellkedni, elmentek hát a felvételire, s itt maradtak mindketten.

– Ön is így lett modell?

– Nem egészen – válaszolja Cserép úr, minden modellek Józsi bácsija. – Sztálinvárosban voltam festő, na jó, szobafestő, aztán valamikor húsz éve a nejemmel feljöttünk Pestre. Állunk a postán, odalép mellénk egy pali, és kérdi az asszonyt, nem vállalna-e filmszerepet, merthogy ő statisztaválogató. Elkísértem a forgatásra, a végén nem is őt, hanem engem választottak: néhány percre én lettem az ifjú Hitler.

– Arra a filmre ugyan nem emlékszem, de mégis ismerem önt, egészen biztosan láttam már valahol!

– Plakátokon. Én voltam az a gondterhelt férfi, aki a hirdetés szövege szerint 49 éves, tíz éve sikeres üzletember, ámde öt éve képtelen a szexre… Még jó, hogy hetekkel később már azt üzenhettem ugyanazokon a plakátokon, hogy két hónapja újra képes vagyok a szexre, mert az orvosom tudta a megoldást.

– Ennek igazán örülök. De haladjunk tovább: hányan vannak és hogyan élnek a mai modellek?

– Nagyjából tizenöten járnak rendszeresen hozzánk, fiúk, lányok, hölgyek, urak vegyesen. Szabadabb ez az élet, mint a kinti világ, megjegyzem, mindig is az volt. Kicsit bohém munkahely voltunk és vagyunk. Anno, amikor még a rendőrök kergették az utcán a lányokat a közveszélyes munkakerülés miatt, sokan álltak be közülük modellnek. Mert a személyijükbe végre került valami bejegyzés, amit el kellett fogadnia az erkölcsrendészetnek is. Persze azért előfordult, hogy a rajzóráról rángatták ki az egyiket-másikat, mert kiderült, hogy nem csak állni szokott pénzért… A férfiak is laza srácok voltak, akkoriban úgy hívták őket: huligánok. S hogy miből élnek? A hatvanas években öt-hat forint volt az órabér, a hetvenesekben már húsz, most úgy hatszáz körül fizetünk. Van egészségügyi biztosításuk, nyugdíjjogosultak; régen ilyesmiről álmodni sem lehetett.

– Kik és miért jönnek ma modellnek?

– Van, aki csak a szabadabb életért, más úgy érzi, innen bekerülhet a művészvilágba, sokan statisztálnak, és úgy lesznek modellek, vagy fordítva. Volt egy rettenetesen csúnya arcú, ámde gyönyörű testű lány, azt hiszem, ő azért jött, mert az életben soha nem jutott el addig a pontig, hogy ledobálhassa a ruháit, itt viszont megmutathatta, milyen szép a teste.
Közismert történet: Kisfaludy Stróbl a Gellért-hegyi Szabadság-szobor modelljét egy villamosmegállóban pillantotta meg, a vidéki kislány éppen rokonlátogatóban járt Budapesten. Négy-öt nap alatt róla mintázta meg a főváros egyik jelképét, a pálmaágat tartó nőt, hogy aztán a cseperedő modellt egy darabig minden évben „felfedezzék” a piros betűs ünnepre lélekben is díszbe öltözött riporterek.

– Vannak még ma is hasonlóan híres modellek? – kérdem Eszik Alajos festőművésztől, a grafikai tanszék docensétől, aki még ismert régi, nevezetes figurákat. No, nem azért, mert annyira idős lenne, hanem mert egykor ő is itt volt diák, majd lett tanársegéd, később tanár, docens; kis túlzással évtizedek óta ki sem lépett az Andrássy úti épületből.

– Talán olyan közismertek, mint a Klasszikus Károly volt, ma már nincsenek.

– Miért volt klasszikus?

– Két okból is. Egyrészt azért, hogy meg lehessen különböztetni a többi Károly nevű modelltől, mert volt ugyebár a Nagyfülű Károly, az Artista Károly és a – hogy is mondjam finoman – az igazán látványos férfiassággal rendelkező Nagyf… Károly is. Másodsorban azért lett klasszikus, mert nagy mestereknek volt a modellje: arcát, alkatát adta Petőfinek, Bem apónak, Vak Bottyánnak, Esze Tamásnak. Akkoriban még valódi modellről festettek, faragtak a művészek.

– Miért, ma hogyan?

– Talán készül egy-két vázlatrajz, de a többség fotó után dolgozik. Klasszikus Károly ezt mélyen megvetné, arra mérget vehet. Amikor bejött az épületbe, reggelit kellett hoznunk neki. Műanyag hurkába csomagolt ömlesztett sajtot kért, amit aztán a műanyag héjával együtt evett meg, de nem mertünk röhögni. Amikor végzett, a fejébe vágta a vasutassapkáját, s hajlandó volt végre modellt ülni. Fizetésnapokon odaállt a pénztárablak mellé, s az ösztöndíjakból levette a szerinte neki járó sápot. Úgy tartotta, modellnek lenni – élethivatás. Klasszikus Károly Dózsa Györgyként járt közöttünk.