Rákóczi csak nézi-nézi ezt a szoborkeringőt

Jelentős hagyománya van Magyarországon annak, hogy a mindenkori hatalom szobor- és utcanévcserékkel próbál különféle üzeneteket küldözgetni a társadalomnak. Ezek az üzenetek látszólag ugyan a múltról szólnak – majd most megmondjuk, hogy is volt, ami volt –, de valójában a jelenre és a jövőre vonatkoznak. A mögöttünk álló XX. század komoly eredményeket mutatott fel a szobrok költöztetése terén, de úgy látszik: a XXI. században sem lankad a hevület. A Parlament előtti Kossuth tér legújabb kori rekonstrukciójáról szóló, 2011-es országgyűlési határozat kihirdetése óta rég nem látott lendületet kapott a szoborkeringő, merthogy a döntés szerint „visszaállítandó a tér képzőművészeti arculatának 1944 előtti állapota”. Aminek eredményeként három szobor – na jó, kettő és fél – kidobódik, másik három pedig bedobódik…

Az eltávolított „rosszak”: Károlyi Mihály szobra (Varga Imre alkotása 1975-ből), Kossuth szoborcsoportja (Kisfaludi Strobl Zsigmond, 1955) és József Attila emlékműve (Marton László, 1980).  Károlyival sok a baj. Olykor zsidó kapedlit – fejfedőt – tettek rá, olykor leöntötték vörös festékkel, ahogy az egy vörös grófnak amúgy is dukál, olykor meg elhordták előle (némelykor országgyűlési képviselők!) a megemlékezés virágait. Az sem véletlen, hogy a Jobbik már hosszabb ideje kezdeményezte Károlyi eltávolítását a térről. Az meg már egyenesen a halálos ítélete lehetett, amikor Kövér László, az Országgyűlés elnöke oda nyilatkozott, hogy „Ha van pokol, akkor valószínű, Károlyi Mihály egész nap ott ül egy székhez lekötözve, és nézi saját szobrát”…

Kossuthtal bonyolultabb a helyzet. Először 1927-ben állítottak fel a téren Kossuth-szoborcsoportot, Horvay János gigászi alkotását. A kilenc monumentális figura a Batthyány-kormány kilenc minisztere, vagyis csak egyikük Kossuth, igaz, ő a főalak, elhelyezését és méretét tekintve is. Arckifejezésüket a kommunista rendszerben túlzottan letargikusnak ítélték, így aztán a Kossuthhoz képest fele akkora Rákosi kiadta az ukázt a szoborcsoport kiakolbólítására… Gyorsan megrendelték a pótlást Kisfaluditól, aki le is szállította az erősen szocreál, de immár optimista, előretekintő Kossuthot, akit parasztasszony gyerekkel, levett süvegű földműves, katona, munkás, diák, csikós bő gatyában vesz körül, így is kifejezve amunkás-paraszt szövetséget és a dolgozó értelmiség összefogását. Hogy most ezt is lebontották – tán ennek az összefogásnak jelentheti az időszerűtlenségét.

József Attila Dunánál ülő figurája lenne a „feledik”, ugyanis őt nem kidobták, csak arrébb ültették, mégpedig szerencséjére nem a versben megjelölt és korábban beharangozott helyére – „A rakodópart alsó kövén ültem…” –, mert ott bizony búvárruhát adhattak volna rá árvíz idején. Elcipelésének oka: „Jelenleg a járókelők csak az alkotás egy részét láthatják.” Ha azonban felidézzük az új Alaptörvény szavait, közelebb kerülünk a miértekre adandó válaszhoz. E szerint a „Nemzeti Hitvallás helyreállítja Magyarország 1944. március 19-én megszűnt nemzeti függetlensége következtében megszakadt jogfolytonosságát”. Magyarán: a jelenlegi kormány a ’44 előtti Horthy-korszakot tekinti legitim elődjének, és hát akkor a Kossuth tér is legyen Horthy-korabeli.

És akkor következzenek a behozandó „jók”. (Mindhárom replika lesz, vagyis másolat, hasonmás.) Gróf Tisza István emlékműve (Zala György–Orbán Antal, 1934) – ezt 1945 tavaszán ledöntötték és beolvasztották a Sztálin-emlékműbe –, a már említett, Horvay-féle szoborcsoport az első felelős magyar kormányról, és harmadikként idősebb gróf Andrássy Gyula miniszterelnök bronz lovas szobra (Zala György, 1906), amely anno ugyancsak Sztálin gigantikus szobrában (Mikus Sándor, 1951) fejezte be földi pályafutását.

A legpikánsabb kétségkívül a Károlyi–Tisza csere, hiszen ők nemcsak politikai ellenfeleik voltak egymásnak, hanem 1913 januárjában a Váci utcában lévő Rákossyféle vívóteremben valóságos ellenfelek is lettek: kardpárbajt vívtak, ahogy erről a Budapesti Hírlap 1913. január 3-i száma tudósít. E szerint a párbaj 55 percig tartott, a felek 32-szer csaptak össze, és azzal végződött, hogy Károlyi Mihály gróf egy éles, két nagyobb és 18 kisebb tompa sebesülést szenvedett, Tisza István grófot pedig egy lapos vágás érte. Mondhatjuk tehát, hogy akkor Tisza 21:1-re hozta az asszókat, de a mostani helycserével kiütéssel győzött…

A Batthyány–Kossuth szoborcsoportról már szóltunk. Ami a letargiát illeti, Horvay az unalomig ismert hősies gesztusok, sablonok helyett a drámát fogalmazta meg: ezek a gondolataikba merülő figurák felelősséget viselnek döntéseikért, s a felelősség ritkán vidám. Súlyos teher inkább, a sok áldozatot és a forradalom végső kudarcát láttatja. A „lesütött szemű” vádakról pedig annyit: a közel hatméteres talapzaton álló monstrumok feje nagyjából tíz méter magasban található – ha ott még büszkén fölfelé is néznének, a lent álló utókor ugyan mit látna az arcukból?

Idősb. Andrássy 1906. december 2-án került az Országház térre, ő tehát a legrégebbi lakója a helynek. Zala György a kiegyezés miniszterelnökét, későbbi osztrák–magyar külügyminisztert öntötte bronzba.

A legérdekesebb történet kétségkívül a Batthyány–Kossuth szoborcsoporté. Az avatást már 1919-re kitűzték, ám az I. világháborús ellenségeskedésnek köszönhetően a románok bosszúból eladták a már bevagonírozott és kifizetett kőtömböket. Végül, Horthy Miklós kormányzó jelenlétében, hatalmas csinnadrattával avatták fel az emlékművet 1927. november 6-án. A központi figura, Kossuth mint a „magyarok Mózese” jelenik meg. Körülötte – némelyest alacsonyabban – a kormány tagjai: Deák Ferenc (igazságügy-), Mészáros Lázár (hadügy-), Eötvös József (vallás- és közoktatási), Széchenyi István (közmunka- és közlekedésügyi), herceg Esterházy Pál (a király személye körüli), Klauzál Gábor (földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi), Szemere Bertalan (belügyminiszter) és Batthyány Lajos (miniszterelnök).

Így álltak ők, kilencen, az Országház északi oldalán, mígnem Rákosit vélhetően meg nem szűnő kisebbségi érzés kerítette hatalmába… 1952-t írunk, amikor három napra lezárták a teret, szétfűrészelték az emlékművet, s darabjait a Rákoskeresztúri temetőbe hurcolták. A szobrokra nézve nyugalmas évek következtek; állítólag még hirdetést is feladtak, hogy bárki viheti a köveket, de senkinek sem  kellettek. Ekkor lép be a történetbeDombóvár.

– Volt nekünk egy remek tanácselnökünk, Antal István, neki meg volt egy barátja valamelyik minisztériumban, aki szólt: ott hevernekKossuthék, miért nem viszitek el őket? Antal meg is szervezte a szállítást, 140 ezer forintba került, ami 1959-ben elég jelentős summának számított. Annyira, hogy a község párttitkára íziben fel is jelentette atanácselnököt – meséli Antal István jelenlegi utóda, Szabó Loránd polgármester. A szobrokat a városi bíróság előtti füves térre hordták, hogy aztán a következő tíz évben a törzseken, karokon, lábakon bújócskázzon Dombóvár aprónépe. – A hatvanas évek végén megszületett a döntés: rendbe hozzuk a városszéli Szigeterdőt, lassan a szobrok islábra álltak, igaz, nem egy helyen, hanem egyesével, kettesével, mintha csak sétálgatnának a parkban. Ettől kezdve a május elsejéket velük töltötték a dombóváriak; a sörös-virslis kivonulást a szobrok láthatóan egyetértően bámulták.

Aztán megint hosszú csend.

Ugyan 1989-ben támadt egy kis
zavar: Makovecz Imre építész vette a fejébe, hogy méltóbb helye is lehetne Kossuthéknak Dombóvárnál, de a városiak keresztbe feküdtek. Miért is engedtek volna, hiszen akkor már vagy harminc éve az övék volt, áldoztak rá, megmentették; most azoké legyen, akik hagyták volna szemétbe hordani? Újabb negyedszázad után ismét riadót fújtak, ugyanis megszületett a már említett 2011-es országgyűlési határozat a tér képzőművészeti „visszaálmodásáról”, s amely visszaálmodás egyet jelentett (volna) Kossuthék Pestre hurcolásával. Dombóvár azonban ismét a sarkára állt, s nem adta a szobrait.

A kormány meghátrált, lemondott az eredetiről, helyette megrendelte a másolatokat. Itt lép be a történetbe a Reneszánsz Kőfaragó Zrt. Ők nyerték a pályázatot, ők varázsolták újjá a Parlamentet is.

– Bár szoros volt a határidő, jól haladunk: a szobrok faragásával az első fél év végére elkészülünk – mondja a fiatal termelési vezérigazgató-helyettes, Virga Miklós. – Kétfajta feladatunk volt: a Batthyány–Kossuth csoportról másolatot kellett készítenünk, Tisza és Andrássy emlékműveit, mivel megsemmisültek, korabeli fotók, rajzok alapján kell legyártanunk. Kossuth, a Batthyány-szoborcsoport főalakja már elkészült; a majd’ ötméteres és nagyjából húsztonnás figurát a március 15-i téravatón megcsodálhatta a főváros közönsége.

Michelangelo biztosan elájulna attól, amit Süttőn látna. Merthogy a munka javát itt nem szobrászok, hanem szobrászgép végzi! Ami azért is rendjén való, mert meglehetős súlyos alakokról van szó. Ahogy említettük, Kossuth és nyolc társa egyenként is vagy húsz tonnát nyom, nem beszélve az alapzatról, illetve a szoborcsoport hátoldalán lévő mellékszereplőkről. A 17 méter magas Tisza- szobor tetején például egy kőoroszlán hasal, ami önmagában is 36 köbméter, vagyis úgy kilencven tonna, s az Andrássy posztamense is elvisz további száz köbméter követ. A szobrászmasina a keresztségben a G-Rex nevet kapta, ami nyilvánvaló utalás a hozzá hasonlóan falánk T-Rexre, csak míg az utóbbi hatvanmillió évvel ezelőtt evett meg mindent, ami hús, addig névrokona a jelen korban falja a követ.

– Ha van eredeti szobor, akkor azt egy lézerszkennerrel körbefényképezzük, s a fotók százaiból a G-Rex komputere összeállítja a pontos, méretarányos alakot, ezután odaadjuk neki a kőtömböt, s nekiáll fúrni, faragni, marni, vágni. Egy-egy feladatsor végén még a megmunkálóeszközeit is saját maga cseréli. Bár azt hiszem, szívesen csinálná tovább is, de általában 70–80 százalékos készültségnél elvesszük tőle a munkát. Ugyanis van, amivel nem tud megbirkózni, ilyen például egy lefelé fordítottkéznél a tenyér belseje, de a kezekkel és főleg az arcokkal amúgy is bajban van. Sematikusra faragja ezeket, nem tud igazi életet lehelni beléjük, ezért a végső simításokat a mi szobrászaink végzik.

Tisza és Andrássy szobrainak csak a posztamense kő, az alakok maguk bronzból készülnek. Tisza úgy öt méter magas, s mellette még két, sokalakos bronz szoborcsoport is látható. Az Andrássy-emlékmű sem piskóta: a monumentális lovas szobor mellett két és fél méter magasan és majdnem hat méter hosszan harminchárom életnagyságú figura sorakozik, ugyancsak bronzból.

Rákóczi fejedelem tehát búcsúkkal, illetve a rég látott szobortársak megérkeztét várva múlatta idejét. Igaz, közben ő is átesett szoborságának második felújításán. Az elsőt nevezhetjük inkább aktualizálásnak: Rákosiék hatalomra jutása után a „Cum Deo pro Patria et Libertate” szöveg első két szavát (magyarul az Istennel kifejezést) kellett ateista felindulásból levakarni a posztamensről, de nemrégiben az emlékmű teljes egészében is megújult. Rá is fért, a mintegy hatméteres alkotás már alig állt a lábán, egy erősebb szél is ledönthette volna.

Mire minden szobor a térre érkezik – várhatóan jövő tavasszal –, egy biztos: lesz megint miről vitatkoznunk. Nemzeti igény volt a szobrászkodásra, netán egy politikai ideológia érzelmi kötődése ihlette a másolást, vagy retrográd, anakronisztikus újrafogalmazása ez az elfelejtett és nem is különösebben jelentős műalkotásoknak?