Utolsó előtti felvonás

Még 1942–43 telén Sztálingrád és a Don-kanyar öldöklő harcai, majd a kurszki csata és az olaszországi amerikai–angol partraszállás előbb a német győzelemről táplált illúziók elvesztésére, aztán a kiút keresésére kényszerítette Horthy Miklós kormányzó szűk környezetét. Az ellenség leginkább keletről, de nyugatról és délről is felénk közeledett, szomszédságunkban pedig a III. Birodalom valóságlátásra kevéssé hajlamos urai figyeltek bennünket gyanakodva.

Mire a bizalmatlanság? Hogy nem az erőnkhöz mérten vesszük ki részünket a közös harcból. Sőt az ellenség felé fegyverszünetért tapogatózunk. S végül: sehogy sem akarjukelrendezni a zsidókérdést. Mindezzel még 1943. április közepén Adolf Hitler és Joachim von Ribbentrop külügyminiszter a Salzburg melletti kleissheimi kastélyban támadt neki Horthynak, aki – később levélben is – védte Kállay Miklóst, megvádolt miniszterelnökét.

Kállay szálka volt a nácik szemében, hiszen a megbízottai – közöttük a Nobel-díjas tudós, Szent-Györgyi Albert – egyre-másra tűntek fel Európa semleges fővárosaiban, hogy az angoloktól-amerikaiaktól megtudakolják a harcok beszüntetésének feltételeit. A magyar kormány vágya: a tárgyalópartnerek a Balkán felől előzzék meg a Vörös Hadsereget. Míg az ő kikötésük: egyre inkább vonjuk ki magunkat az összecsapásokból, s ha úgy alakul, szálljunk szembe a németekkel.

Hitler július 26-án egy megbeszélésen kijelentette: „Ügyelnünk kell rá, nehogy Magyarországon valami disznóság történjék” – majd hetekkel később döntött a megszállásról. A Margarethe I. terv (eleinte még román és szlovák részvétellel) legfeljebb gyorsan letörhető ellenállásra számított. A honvédvezérkar már 1944 februárjában a nyugati határainkhoz közeli német csapatösszevonásokról kapott híreket.

Március 15-én késő este, a nemzeti ünnepen szokásos operai díszelőadás után von Jagow német követ kihallgatást kért és átadta Horthynak Hitler levelét, melyben a kormányzót ismét Klessheimbe invitálta. Horthy rosszat sejtve tépelődött, de bízva a tekintélyében, két nap múlva útnak indult a kíséretével. (A szombathelyi hadtest parancsnoka, Bakay Szilárd altábornagy az ország széléről jobban átlátta a helyzetet, a vezérkarhoz küldött ironikus táviratában ez állt: „Előttünk az orosz, hátunkban a német, fejünk felett az angol, intézkedést kérek a továbbiakra.”)

Rezidenciáján a Führer bejelentette: minden árulást elfojtandó, bevonul Magyarországra. Hosszas vita után Horthy félbeszakította a tárgyalásokat, haza akart indulni, de különvonatának a németek nem adtak zöld utat – miközben már elindult a bevonulás. A kormányzó később ismét találkozott a náci vezérrel, aki akkor már csak ideiglenes megszállásról beszélt, amennyiben a németeknek megfelelő kormány alakul, Horthy pedig a helyén marad. A kormányzói vonat március 19-én a reggeli órákban érkezett meg Kelenföldre. Időközben az itthoniakat Csatay Lajos honvédelmi miniszter és Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök értesítette a fejleményekről, meghagyva, hogy sehol ne legyen ellenállás.

Még a német csapatok előtt érkeztek be a biztonsági szolgálat különítményei, és listák alapján tartóztatták le a németellenes, esetenként angolszász kapcsolatokkal rendelkező politikusokat és közéleti személyiségeket (köztük Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, a legitimista Sigray Antalt, a polgári ellenzékhez tartozó Rassay Károlyt, a szociáldemokrata Peyer Károlyt, továbbá Baranyai Lipótot, a Nemzeti Bank volt elnökét), katonákat. Egyedül a kisgazdapárti Bajcsy-Zsilinszky Endre képviselő állt ellen, őt sebesülten fogta el a Gestapo. Bethlen István és Kállay Miklós volt miniszterelnökök bujkálásra kényszerültek.

Hazafelé a különvonaton Horthynak bemutatkozott Edmund Veesenmayer, a német birodalom magyarországi követe és teljhatalmú megbízottja, aki attól fogva a vereségig a magyar politikai élet valamennyi szálát a kezében tartotta. Március 22-én Sztójay Döme berlini követ jobboldali pártok tagjaiból megalakította az új kormányt, melynek feladata: az ország erőforrásainak korlátlan harcba vetése. Hatalmas mennyiségű élelmiszer és nyersanyag, ipari termék áramlott ki az országból fizetség nélkül, a német adósság összege az 1943. végi 1 milliárd márkáról alig egy év alatt 2,5 milliárdra emelkedett. Internálótáborokat állítottak fel, a polgári és baloldali pártokat, a Parasztszövetséget feloszlatták, a szakszervezetek élére kormánybiztost állítottak, számos társadalmi egyesületet, újságot betiltottak (beleértve a külföldi rádiók hallgatását is).

A német megszállás szörnyű következményeként sorra-rendre születtek a zsidók életét korlátozó rendelkezések, majd kezdetét vette gettókba gyűjtésük. Adolf Eichmann hírhedt kommandója – Jaross Andor belügyminiszter, Endre László és Baky László államtitkár, illetve a magyar közigazgatás és rendfenntartó erők közreműködésével – a vidéki zsidókat szinte teljes egészében haláltáborokba szállította. A hazai zsidóság 825 ezres létszámából 570 ezren vesztették életüket.

Június 6-tól teret nyert a szövetséges erők partraszállása Normandiában; Belorussziában 28 né met hadosztály 330 ezer katonáját morzsolta fel a szovjet hadsereg támadása. A honvédség egységei mind közelebb és közelebb kerültek a magyar határhoz. Horthy – főként a sorozatos külföldi tiltakozások hatására – július 6-án leállította a budapesti gettó lakosságának deportálását.

De mindez már történelmünk újabb fordulópontja, az október 15-i sikertelen kiugrási kísérlet előjátékát jelentette, amikor a német megszállók a fegyverszünet megakadályozásával egy időben – az utolsó felvonásban – Szálasi nyilas uralmát szabadították rá Magyarországra.