Ártatlanok pokoljárása

Hitler kancellár 1943 áprilisában megbeszélésre hívta Horthy Miklóst.

A kormányzó részére Szentmiklóssy Andor, a Külügyminisztérium politikai osztályának vezetője feljegyzést készített, amelynek egyik fejezetcíme: Magyar álláspont a zsidókérdésben. Az irat megállapítja: „Magyarországon sohasem vonták kétségbe a zsidókérdés összeurópai jellegét, de az egyes szuverén államoknak saját maguknak kell megtalálniuk a megoldás legcélszerűbb módját. Az I. világháború után Magyarország volt az első, amelyik 1920-ban állami intézkedésekkel (numerus clausus) korlátozta a zsidó befolyás szabad kibontakozását, s tette meg az első lépést az intézményes antiszemitizmus útján. Később „az úgynevezett zsidótörvények teljesen kikapcsolták a 800 ezer lélekszámú zsidóságot a szellemi foglalkozási ágakból, ahol tényleges részvételük ma már alacsonyabb, mint százalékszámuk, és még tovább csökken, miután a zsidó utánpótlás nincs megengedve, a kevés meghagyott sorsát pedig a kihalási rendszer szabja meg. A zsidóság a vezető szerepét a magyar gazdasági életben elvesztette.”
Az 1944. március 29-én – a német bevonulás után tíz nappal – megtartott minisztertanács jegyzőkönyve szerint Sztójay Döme, az új miniszterelnök bejelentette: „A kormányzó úr őfőméltósága az összes zsidórendeletekre vonatkozólag szabad kezet ad a kormánynak, és ezek tekintetében nem akar befolyást gyakorolni.”

1944. június végén gróf Bethlen István volt miniszterelnök, a kormányzó régi bizalmasa emlékiratot szerkesztett Horthynak, amelyben szorgalmazta a Sztójay-kabinet menesztését. Megállapította: az új kormánynak feladata lenne, hogy „véget vessen annak az embertelen, ostoba és a magyar jellemhez nem illő, kegyetlen zsidóüldözésnek, amellyel a jelenlegi kormány a magyar nevet bemocskolta a világ szemében, és amely a legfertelmesebb korrupció, rablás és tolvajlásnak vált a kútforrásává. Ezt a szégyenfoltot jó hírnevünkről letörölni, sajnos, már aligha lesz lehetséges, de véget kell vetni a barbárságoknak, mert különben maga a keresztény magyar társadalom fertőződik meg gyógyíthatatlanul.”

A vidéki zsidóság után a kétszázezer főnyi budapesti zsidót a németek július elején akarták deportálni. Ehhez Baky László belügyminisztériumi államtitkár vidékről rendelt fel a fővárosba csendőralakulatokat. A hírre Horthy hű híve, Lázár Károly vezérőrnagy, a testőrség parancsnoka segítségével mozgósíttatta az I. páncéloshadosztály egységeit.

Az alakulat megbízott parancsnokát, Koszorus Ferenc vezérkari ezredest maga a kormányzó – aki időközben utasítást adott a deportálások beszüntetésére – igazította el: a csendőrpuccsot akár erőszakkal is akadályozza meg. Koszorus távozásra szólította fel a csendőrzászlóaljakat, azok július 7-én elhagyták a fővárost, így a budapesti zsidók megmenekültek.

A magyar társadalom többsége egyetértéssel, illetve közömbösen szemlélte a zsidóüldözést. Ám volt egy része, amelyik segített. Számosan összefogtak a semleges államok Budapesten tevékenykedő diplomatáival, elsősorban a svéd Raoul Wallenberggel és Angelo Rotta pápai nunciussal. Az 1953-ban alapított jeruzsálemi Jad Vasem emlékhatóság Világ Igazai fasorában azokat az ismert nem zsidó embereket tisztelik meg, akik életük kockáztatásával mentették az üldözötteket a holokauszt idején. Itt találjuk többek között id. Antall József, Apor Vilmos, Bay Zoltán, Karig Sára, Király Béla, Márton Áron, Raile Jakab, Ravasz László, Schlachta Margit, dr. Stollár Béla, Sztehlo Gábor, dr. Tartsay Vilmos nevét.

Ez év januárjában New Yorkban, a magyar holokauszt 70. évfordulójára emlékező konferencián Kőrösi Csaba, hazánk ENSZ-nagykövete kijelentette: „Bocsánatkéréssel tartozunk az áldozatoknak: a magyar állam bűnös volt a holokausztban. Először azért, mert nem védte meg saját állampolgárait a pusztulástól, másodszor pedig azért, mert segédkezett és anyagi forrásokat biztosított a népirtáshoz. Az akkori magyar állam intézményei felelősek voltak a holokausztért. Ennek a bocsánatkérésnek a nemzeti emlékezet és identitás részévé kell válnia.”