Átment rajta a front - Riport a hajdani zavaróállomásról

Egy több mint százméteres vastorony az útbaigazítónk. A nyíregyházi rádiótorony, amely évtizedek óta uralja a város légterét. Ha engedélyt kérnénk rá, akár meg is mászhatnánk, de sokkal érdekesebb az, amit a tövében találunk. Egy komplett rádióadót, amely ugyan már nem működik, de minden pont olyan, mint régen.

Ipari műemlék, az Antenna Hungária a tulajdonosa – de az igazi gazdája Zentai Mihály, aki a gyerekkorát leszámítva itt élte le az egész életét. Előzetes egyeztetés után bárkit szívesen végigkalauzol a birodalmán.

Az apjától örökölhette az elektrotechnika iránti szenvedélyét. Amikor az idősebb Zentai az öreg rádiókat szerelgette, ő is ott lábatlankodott körülötte. Korábban volt a kezében csavarhúzó, mint homokozólapát – egy percig sem volt kétséges, hogy milyen pályára menjen. Távközlési technikumot végzett, és 1967-ben a Magyar Postánál helyezkedett el. Rögtön a nyíregyháza-borbányai rádióállomáshoz került, ott is szolgált egészen a nyugdíjazásáig, s közben gyűjtötte, kutatta a magyar rádiózás emlékeit, dokumentumait.

A rádióállomások sokáig a postához tartoztak, majd a Magyar Műsorszolgáltató Vállalathoz, most pedig az Antenna Hungáriához.

Valamikor tizenkilenc-húsz embernek adott munkát az állomás, de ma már automata intéz mindent. 2005 júniusában következett be a szomorú nap, amikor Borbányán is átálltak az automata üzemmódra, s kezdték volna a bontást, amikor Zentai Mihály előállt az ötletével. A MÉH-ben úgyis csak filléreket löknének a berendezésekért, tartsuk hát meg őket. Először nagy volt a megrökönyödés, de aztán meglepően hamar megszületett a beleegyező döntés. Beüzemelték az új, alig fél szekrénysor nagyságú berendezést, ám a régieket is meghagyták eredeti állapotukban.

Nem kis helyet foglalnak el – állapítjuk meg, amikor kinyílnak előttünk az ajtók, és belépünk a több száz négyzetméter alapterületű állomás épületébe. A valóságos ipari műemléknek évről évre számtalan látogatója van, mi is az egyik nyíregyházi általános iskola nyolcadikosaival járjuk végig a termeket és hallgatjuk Zentai Mihály szavait. Mint meséli, Nyíregyházán már 1933-ban felállítottak egy rádiótornyot, amelyet a mai, borbányai torony 1952-ben váltott fel. Az állomás most is látható berendezéseit a Standard cég gyártotta, amelyet nem sokkal később államosítottak, abból lett a híres Beloiannisz, majd BHG vállalat.

A kor legkorszerűbb berendezései voltak azok, melyekhez megfelelő védelem is dukált. Ötvenhatig karhatalmisták, utána pedig egészen 1964-ig fegyveres katonák őrizték. Feltehetően nemcsak a műszerek biztonságára ügyeltek, de minden bizonnyal arra is, nehogy valamiféle ellenséges erő „bekavarjon” a dolgozó nép tájékoztatási monopóliumába. Az adótorony tövébe épített őrtorony és a tetejére szerelt forgatható reflektor megvan ma is, de ezek láthatóan nemigen izgatják fel az iskolásokat, nem mond nekik semmit. Annál nagyobb az érdeklődés bent az állomáson, ahol Zentai Mihály arról mesél, hogy az adó nemcsak sugárzásra szolgált, hanem zavarásra is. A mai tizenévesek persze nem igazán értik, mi az a zavarás, Zentai Mihály elmagyarázza hát: volt valamikor egy Szabad Európa Rádió (SZER), ahol az úgynevezett szabad világ híreibe lehetett belehallgatni, már ha nem zavartak be az itthoni adók. De be-bezavartak. Nem volt könnyű dolguk! A SZER ugyanis, hogy kicselezze a zavarókat, szinte óránként változtatta a frekvenciáját, így azoknak naponta többször is át kellett hangolniuk a berendezéseket.

Ma persze már nem zavarunk senkit, de szerencsére minket se zavar senki. Legfeljebb a terem közepén álló, ember nélküli új adóberendezés, ennek ugyanis idegesítően egyhangú a zümmögése. Nincs benne semmi meleg, emberi, éppen olyan, mint a mai rádiók: rideg-hideg a hangjuk. Nem úgy a régiek! Pedig sercegtek, recsegtek, de amikor megszólaltak! Zentai Mihály szerint azért volt más, puhább, közvetlenebb az a hang, mert maga a rádió háza fából készült, és elektroncsöves felépítésű volt.

Neki azokból a régi készülékekből is van vagy száz, az egyik érdekesebb, mint a másik. Itt van mindjárt az ajtó mellett egy 1942-ben gyártott termetes Orion 255 G típusú lemezjátszós rádió, amely az apjáé volt, és a föld alatt vészelte át a háborút. Igen, mert mihelyt az öreg – persze akkor még fiatal – Zentai megkapta a behívót, elásta legféltettebb kincsét a kertben. Szépen bebugyolálta, befedte szalmával, és földet rá! Nem is lett annak a rádiónak, lemezjátszónak semmi baja, pedig fölötte is átvonult a front. Most is ott van rajta a lemez, csak egy mozdítás kéne, s máris elindulhatna a Bolshevik című foxtrott.

A rádiózás kezdetétől napjainkig több mint ezer típusú rádió készült Magyarországon: Philips, Standard, Eka, Terta. Világmárkák, ezek itt vannak mind Borbányán is. Zentai Mihály gyűjtötte össze őket az elmúlt negyedszázadban. Gyönyörű darabok, pláne az a másfél köbméter tömegű zenegép, amelyikben Pesten járva Zentai Mihály órákig el tudott gyönyörködni. Más is szerette: Kadhafi, a hírhedt líbiai diktátor is bolondult érte. Igaz, ő nem a gyári formát kérte: gyönyörű zeneszekrényben igényelte.

De nem csak Kadhafinak lehetett kedvenc rádiója – a Zentai-gyűjteményből bárki kiválaszthatja a magáét. Megoszlanak a vélemények, de az igazi ínyencek azt a két kis igénytelen készüléket választják általában, mutat mosolyogva két, valóban jelentéktelen külsejű dobozra az egykori üzemvezető. Az egyiken apró magyar címer, pengős rádiónak is mondták, a Horthy-korszakban abból kelt el a legtöbb. A másik az ötvenes években szolgált, s csupán két állomást, a Kossuthot meg a Petőfit lehetett fogni rajta. Nehogy az ellenség szava megzavarja a dolgozó nép fejét! De ezt csak a fiatalabbak kedvéért mondjuk – az idősebbeknek talán ezt már el se kellett volna olvasniuk…