Elkeseredett tömeg jön új hullámokban – Helyszíni riportunk

Egyetlen nap leforgása alatt mintegy ezer menekültet kellett kimentenie nemrég a máltai és az olasz hatóságoknak a Földközi-tengerből. A kilenc hajó utasainak származása egyelőre tisztázatlan, de köztük 23 nő és 46 kiskorú gyermek is európai partot ért.

Nem voltak ilyen szerencsések a tavaly októberben menekülők – többségében eritreaiak –, akiknek hajója Lampedusa partjainál süllyedt el, több mint 350 ember életét követelve. Az alig 20 méter hosszú halászhajó 500 afrikait szállított, amikor az olasz sziget partjainál a jármű meghibásodott és süllyedni kezdett. A kétségbeesett utasok tűzzel próbáltak jelezni a közelben állomásozó olasz flottának, amikor csónakjuk lángra kapott. A káoszban sokan a vízbe vetették magukat, mások pedig a hajó oldalába húzódtak, ami a hirtelen keletkezett egyensúlybomlás miatt a tengerbe fordult, maga alá temetve utasait.

A rá következő héten a Máltára érkező szíriaiak és palesztinok sem jártak jobban. Közülük ötven nem élte túl a partra szállást.
 
Ahogy a sziget Hal Faron lévő menekülttáborába tartok, a buszon velem utazók bőrszíne a kilométerekkel változik. Elhagyva a fővárost, Vallettát, a helyiek teljesen kicserélődnek szomáliai, eritreai, líbiai menekültekre. Jelenlétem senkinek sem furcsa, megszokták már a menekültekről tudósító újságírókat.

Az egyik fiúval szóba elegyedem. Líbiából menekült, állítása szerint Kadhafi baráti körébe tartozott a családja, így a rezsim bukása után nemcsak szüleinek, de neki is szöknie kellett. Hazájában vérdíjat tűztek ki a fejére, az újságokból mindenki ismeri az arcát, így nemegyszer előfordul, hogy itt, Máltán is felismerik honfitársai. Bátyja évekkel ezelőtt Szlovákiába menekült, megelőzve az atrocitásokat. O maga már menekültstátusszal rendelkezik, így szabadon jár-kel, munkát is vállal, de lakhelye még mindig Hal Faron van.

Bár a máltai menekülttáborok az ENSZ fennhatósága alá tartoznak, a helyi szervezetek is kiveszik részüket a munkából. Miután a rendőrség erre kijelölt osztályától már hetekkel ezelőtt megkaptam az engedélyt a szabadon bejárható táborok felkeresésére, az irodába lépve a máltai szervezet, az AWAS emberei után kérdezősködöm. Ők vezetnek végig a táboron, amelyet egy ipari telepen alakítottak ki, messze a városoktól. A.barakkok mellett a kezdeti sátrakat ma már öt-hat fős hangárok váltják fel, matracokkal, székekkel, némelyik asztallal felszerelve. A területet drótkerítéssel választották el a főúttól, beszorítva két reptér közé. Egy közös étkező és konyha is rendelkezésre áll.

Az októberben érkezett szíriai menekültek szinte mindannyian Németországba vagy Svájcba repültek már – legális vagy illegális segítséggel. A dublini elvek szerint abban az országban kell a menekültstátust igényelni, ahová a bevándorló először érkezik. Így a Máltára jövő eritreaiak, palesztinok, szomáliaiak, szíriaiak mindegyikéről az orvosi vizsgálat után ujjlenyomatot vesznek, és ide is regisztrálják őket. Mivel a különböző országok különböző feltételeket támasztanak a menekültekkel szemben, családegyesítés, munkakeresés, segélyezés szempontjából nem mindegy, hogy hol regisztrálják az embert. Ez ad hatalmas feketepiacot a hamisított útleveleknek és dokumentumoknak is.

Az élet Hal Faron nem egyszerű. A menekültstátus megítéléséig senki sem szabad, csak várakozni lehet. Munkát nem vállalhatnak, de más szállást sem választhatnak az ide érkezők. A nap sétával, beszélgetéssel, focizással telik. Élelmet és némi pénzt az ENSZ, illetve a kormány biztosít mindenkinek névre szólóan.

A hangárok közt sétálva öreg, borostás arcú emberre leszek figyelmes. Egy falnak nekidőlve ül némán, maga elé meredve. Körülötte fekete suhancok beszélgetnek, üres műanyag flakont rugdosnak szenvtelenül. Kísérőm megszólítja, a férfi megrezzen. Egyike azoknak a szíriai túlélőknek, akik októberben érkeztek. A. férfi orvos volt Damaszkuszban, míg az elnök, Basar al-Aszad katonái le nem bombázták a házát, és tették őt is családjával együtt földönfutóvá.

– A békés tüntetésekkel kezdődött minden – néz rám Ahmed Dahrse fáradt, véreres szemmel. Ülo helyzetén nem változtat, csak a viháncoló szomáliai fiatalokat inti csendre. – Az arab tavaszt mindenki izgatottan figyelte. De aztán, amikor Aszad milíciája a civilek közé lövetett, elszabadult a pokol. Az utolsó pillanatig a kórházban voltam, akkor is, amikor a katonák már az épületünket bombázták. Óránként érkeztek férfiak és nők, lőtt sebbel vagy bombaszilánkokkal a testükben, gyermekek felhasított, kifordult hassal. Egy idő után az ember képtelen volt másra gondolni, csak arra, hogy ennek soha nem lesz vége. Nem voltak kötszereink, steril műszereink, tiszta víz is éppen hogy csak akadt. A halottakkal már nem tudtunk mit kezdeni, tömegsírba temettük őket. Az utolsó csepp a házunk lebombázása volt. Az utak néptelenné váltak, mindenki menekült, vagy a környező országokba, vagy Európába. Mi egy összekötő révén jutottunk repülővel Líbiába, ahonnan a megállapodás szerint tunéziai emberkereskedők hoztak volna minket Máltára. Egy farmon tartottak valamennyiünket addig, amíg a megfelelő számú menekültet össze nem gyűjtötték. Az istállószerű épületből kimenni nem lehetett, az út megbeszélt ára pedig naponta emelkedett. A nőket, akik nem tudták a magasabb összeget kifizetni, megerőszakolták, a férfiakat pedig kikötözték és megkínozták. Senki nem tehetett értük semmit, nem volt hová mennünk. Végül fejenként 650 ezer forintnyi dollárt fizettünk az útért a szomáliai, líbiai és tunéziai szervezőknek. A probléma akkor kezdődött, amikor a líbiai katonák észlelték, hogy a megbeszélt 200 ember helyett majdnem duplája utazik a hajón. Már elhagytuk a partokat, amikor meghallottuk, hogy a kapitány és a korrupt milícia a telefonon keresztül a ki nem fizetett viteldíjon veszekszik. Amikor nem fordultunk vissza, egy másik hajóról loni kezdtek ránk. 160 kilométerre voltunk Máltától, kitört a pánik. Akkor borultunk fel, amikor az órákon át tartó hánykolódás után végre feltűnt az égen egy repülő, és mi segítségért kiáltozva a hajó egyik oldalára csődültünk. Több mint három órát voltunk a vízben mentőöv és segítség nélkül. Bár az olaszok már a katasztrófa pillanatában tudtak rólunk, nem tettek semmiféle kísérletet a mentésre, mert a tengerszakasz már Máltához tartozik. Nyolc családtagom veszett oda. Köztük voltak a fiaim, a lányom és a feleségem is. Engem kimentettek, de a gyermekek sorra meghaltak. Mit kezdjek most már egyedül?

Kétségbeesett szavaira kinyílik az egyik hangár ajtaja, egy 15 éves forma vékony fiú lép elő, és félénken Ahmed Dahrse mellé ül. Egy darabig nem szól, majd az öreg fülébe súg valamit.

– A fiú azt kérdezi – néz rám a férfi –, hogy segítene-e neki megtalálni a szüleit. Juszufnak hívják, palesztin, az apja az első októberi hajóval jött, azóta már Svájcban van. Anyja még mindig Líbiában rostokol. Maga európai, a hivatalos szervekkel kapcsolatban áll, biztosan vannak összeköttetései.

Bólintok, és megígérem, megteszem, amit lehet.

Bár nem egyszerű Hal Faron a szíriaiak sorsa, ők mégis szerencsésnek mondhatják magukat, mert rajtuk a helyi szerveken kívül egy magánszemély is segít. A 38 éves Omar Adam, aki a mostani elnök apjának személyi testőre volt három éven át, 15 éve él Máltán. Üzletember, de arra tette fel az életét, hogy szerencsétlenné vált honfitársain segítsen. Amikor testőri tapasztalatairól kérdezem, csak rejtélyesen elmosolyodik.

– Jobb, ha nem tudod, miket tettünk bolond, húszéves fejjel. De mondhatom, hogy a legmagasabb rangú parancsnokok is kezet csókoltak nekünk az utcán. Omar aztán kiábrándult a hatalomból és annak embereiből. Európába jött, menekültstátust kapott és újraépítette az életét. Öccse ma a rezsim ellen harcol a Szabad Csapatok oldalán. Egyéves kisfiát gépfegyverrel együtt fényképezi, és a szabadság szülöttjének nevezi.

– Ezek a szerencsétlen menekültek embertelen körülmények között érkeznek – folytatja Omar. – Nem elég, hogy bombatámadás, gyilkosság és erőszak elől menekülnek mindenféle hivatalos dokumentum nélkül egy olyan országból, ahol már semmijük sem maradt, azzal is számolniuk kell, hogy a túlzsúfolt hajókon halálukat lelhetik a Földközi-tengerben. A legnagyobb veszély mégis a gyermekeket fenyegeti. Nem egy négy-öt éves maradt árván a hajótörést követően, vagy hónapok után is még mindig a családegyesítésre vár. Egyedül az internet volt a segítségünkre. Feltettem a gyermekek képeit a Facebookon létrehozott, eltűnt szíriai személyek oldalára, és az egyik kisfiúnak napokon belül jelentkezett az Egyiptomban lakó nagybátyja. De a többieknek sajnos nem találtuk meg a szüleit. Ráadásul a szemtanúk két olasz és egy máltai mentőcsónakról beszélnek, de a híradásokba már csak egy olasz és egy máltai mentőhajó került. Hová tűnt az a másik olasz hajó a fedélzetén lévő legalább 60 férfival és nővel? Senki nem tudja, az olaszok pedig hallgatnak. Talán valamelyik börtönben vannak, illegális bevándorlásért...

Omar, bár elmondása szerint nem politizál, meg van győződve arról, hogy a háború kirobbanása mögött –  csakúgy, mint Irak és Afganisztán esetében is – Amerika és Izrael áll. Az oroszokkal és irániakkal együtt fegyverekkel támogatják a háborút. A szíriai menekültek száma a három éve tartó polgárháború miatt több mint 2,5 millióra nott. Ezek közül majdnem 1,1 millió gyermek, akik a telet szandálban, ingben vészelik át. Sok család csak egy szál ruhában érkezett, és abból próbált meg magának élőhelyet teremteni, amit Jordániában vagy Libanonban éppen talált: krumpliszsákokból, műanyag dobozokból, fadarabokból meg újságpapírból felhúzott odúk szegélyezik a Szíriával szomszédos országok határait.

2013 első kilenc hónapjában több mint 30 ezer menekült érkezett a Földközi-tengeren át Európába – kétszer annyian, mint 2012-ben egész évben. Málta, Spanyolország, Olaszország, Görögország, a frontvonalban lévő uniós országok, hiába az összehangolt légi és tengeri ellenőrzés, nem tudják sem megakadályozni, sem megoldani egyedül a menekültek problémáját. Az unió többi országa pedig inkább szemet huny a súlyos helyzet felett, mintsem felülbírálná belpolitikáját és egyenlő arányban osztozna a menekültkérdés megoldásában.

S közben újabb és újabb, menekültekkel zsúfolt lélekvesztők himbálóznak a Földközi-tengeren. A nem is olyan szép új világ felé…