Kis magyar bendőtörténet

BEOSZTÁSSAL ÉLNI

– Többször elájultam, miközben órákat álltam sorba kenyérért. Gyerekként soha nem éreztem, hogy nélkülözünk. Természetesnek tartottam, hogy azt osztjuk be, amink van. Mindig jóllaktunk. A leggyakrabban zsíros, lekváros és mézes kenyeret ettem, a krumplifőzelékre pirított hagyma jutott feltétként. A szalonnát télen hagymával, nyáron paradicsommal ettük. Téliszalámit 15 évesen láttam először, de megvenni nem tudtuk. Banánt és narancsot évente egyszer, karácsonykor kaptunk. Anyám malátából főzte a kávét, apám abba aprította a kenyeret. A legtöbben így éltek, nem léteztek szembetűnő különbségek. Hűtőszekrényünk csak '70-ben lett, addig a kútba engedtük le az ételt, hogy ne romoljon meg. Mégis boldog gyerekkorom volt – meséli a 65 éves Mária.

PULT ALÓL

– A II. világháború után éhínség közeli helyzet alakult ki, a vidék jelentette a mentőövet, ott még megtermeltek ezt-azt, tartottak jószágot. A városi emberek vonatra szálltak, hogy az inget krumplira, a családi ékszert libára cseréljék – ecseteli Valuch Tibor szociológus a XX. század egyik legínségesebb korszakát. – 1945 végén a budapesti diákok reggelire egy tányér rántott levest kaptak, ebédre feltét nélküli főzelék, tésztaféle vagy valamilyen burgonyás étel került. A vacsora szintén egy fogásból állt. A kor újságjai is idomultak a körülményekhez: leginkább a csalánfőzelék változatos elkészítését ajánlották az olvasóknak.

Egy-egy húsos recept csak 1947-ben jelent meg, s mire fellélegezhettek volna az emberek, jött a kényszerbeszolgáltatások korszaka. Akkormár a parasztságnak sem ment olyan jól, a padlássöprések következtében pedig 1952-ben a több mint 800 ezer paraszti családban még a fejadagként szolgáló kenyérgabona sem maradt meg. A munkáscsaládok táplálkozása sem mondható túl változatosnak: reggelire és vacsorára zsíros kenyeret, szalonnát, olcsó hentesárut, például lókolbászt meg lekváros kenyeret és a kemény, táblás formában forgalmazott vegyesgyümölcsízt fogyasztottak. Eközben a vezetők az „életszínvonal emelkedéséről” beszéltek, a hiány pedig a hétköznapok részévé tette a korrupciót: a kurrens termékeket többnyire csak a „pult alól” lehetett beszerezni. Az 1956-os forradalom leverése után a politika számára fontossá vált a minél csekélyebb elégedetlenség, aminek meghatározó része, hogy az emberek jóllakjanak. Ez csak lassan következett be. Az '50- es évek második felében a paraszti háztartásokban a legfontosabb élelem még mindig a házilag sütött kenyér, amiből hetente egyszer, általában négy darab ötkilósat sütöttek. Reggelijükben még mindig alapvető elem a szalonna, a zsiradék és a krumpli. A meleg ebédet minden családban fontosnak tartották. A vacsorában már adódtak különbségek: az alkalmazotti és a munkáscsaládok több mint felében hideg étel került az asztalra, sokan az ebéd maradékát melegítették újra. A szegényebb családok az „aprítósnak” nevezett – teába, tejbe, tejeskávéba, kakaóba áztatott – kenyérrel igyekezett kielégíteni a kalóriaigényét.

– A paraszti és munkásétkezés lényege, hogy kevés nyersanyagot használjon, elkészítése ne vegyen sok időt igénybe, de legyen laktató, kalóriában gazdag – mondja Valuch Tibor. A bőség érzetének elérése vezette be azt a táplálkozási módot, ami hagyománnyá vált: leves, hogy megtöltse a gyomrot, s erős, markáns ízek, harsány fűszerek, hogy a csekély táplálékot is „tartalmasnak” érezhessék.

KONZERV ÉS MIRELIT

– A '60-as években egyre gyakrabban került az asztalra hús, falun még zsírt használtak a főzéshez, a városokban népszerűbb lett az olaj. A vasárnapi ebéd a hétköznapi, változó minőségű étkezéseket ellensúlyozta bőségével és gazdagságával. Rántott, töltött vagy sült csirke, rántott vagy sült sertéshús, disznó- és marhapörkölt, fasírt: a leggyakrabban előforduló húsételek – részletezi a szociológus.

A női munkavállalással a konyha elveszítette korábbi jelentőségét, a hétközi déli étkezés fokozatosan házon kívülre került. 1975-ben naponta 3 millió ember evett menzán, az üzemi étkezést a szociálpolitika részeként kezelték. A hűtőszekrény tömegessé válása átalakította a szokásokat: a napi bevásárlást a heti két-három alkalom váltotta föl. A '60-as évek után a hiánycikk már nem mennyiségi, hanem minőségi volt. Az élelmiszer-ellátás lassan stabilizálódott.

Az étkezési szokások átalakulását a konzervek és gyorsfagyasztott ételek megjelenése is felgyorsította. Míg 1960-ban egy felnőtt évente 6,2 kg konzervet evett meg, addig 1975-ben már 23,5 kgot. A mirelit élelmiszerek fogyasztása 1955-ben fejenként csak 20 dkg, míg 1975-ben már 3,2 kg volt. Az egy főre jutó éves húsfogyasztás megközelítette a nemzetközileg optimálisnak tartott, 75 kg-os szintet.

ISMÉT NÉLKÜLÖZÉS

A II. világháború óta a '80-as évek közepén volt a legalacsonyabb a hiányos táplálkozásúak száma. – Az étkezési szokások meglehetősen konzervatívak maradtak, aztán a '90-es évek fordulatot hoztak.

A nagyüzemek megszűnése miatt egyre kevesebben étkeztek a munkahelyükön, 1993-ban a lakosság négyötöde ismét otthon evett meleg ételt. Kevesen gondolták, hogy a gyorsan növekvő anyagi különbségek újra meghatározzák majd, kinek mi kerül az asztalára – mondja a szociológus. – A '90-es évek végén az alacsony képzettségűeknél megjelent a rendszertelen és elégtelen táplálkozás, ami ma már egyre szélesebb rétegeket érint. Ha hús kerül a tányérra, az sok helyen ünnepnek számít. A városiasodásnak „köszönhetően” egyre kevesebben tudják a legalapvetőbb élelmiszert maguk megtermelni. Hiába a bőséges választék, a népesség egy jelentős része számára ismét gond a napi betevő beszerzése.