Közbenjárnak értünk Istennél

Vélhetően a mostani egyházfő fejében fogalmazódott meg a gondolat, hogy a két pápát egyszerre emelje a szentek sorába. Az ötleten kétségkívül XXIII. János nyert, ha szabad ilyen profánul fogalmaznom, hiszen amíg II. János Pál szentté avatását már temetése napján követelte a tömeg, addig XXIII. János esetében ez nem jutott eszébe. Pedig őt is mint „il papa buonót”, azaz jó pápát emlegették, ám jósága mégiscsak elhomályosodott egyházkormányzói bölcsessége mögött. Az ilyesmire pedig a tömegek kevéssé fogékonyak, mint az olyan gesztusok sokaságára, mint ami II. János Pált jellemezte.

S hogy mi volt az a tett, ami XXIII. Jánost a szent pápák közé emeli? Az, hogy az egyházat a középkorból a reformzsinat összehívásával átvezette a jelenbe. Szinte az utolsó pillanatban, hogy az egyház ne veszítse el az akkorra már amúgy is csorbult tekintélyét a tömegek előtt.

Mert ami az egyháznak az előnye, az a gyengéje is – ez pedig a mérhetetlen tömege. Egy hatalmas hajótest ma már jószerivel a legkeményebb viharokban sem süllyed el, de ha fordulni akar, ahhoz óriási területre van szüksége. Az egyház kétezer éve állja az idők viharait, ám néha századokkal lemaradva. Ez pedig nem kis veszteséget okozhat számára. Nem érzékelte az újkor jeleit, s a protestantizmus tömegeket, országokat hódított el tőle. Nem érzékelte a kapitalizmus ellentmondásait, mire elfordultak tőle a városokba özönlött és munkássá lett vidékiek – akik aztán könnyen váltak hosszú évtizedekre tetszetős, hamis eszmék áldozataivá.

Ha XXIII. János nem áll a kormány mögé, és a II. vatikáni zsinat összehívásával nem kormányozza nagy erővel ismét a nyílt vizek felé az egyház hajóját, ki tudja, hogy a part menti sziklák felé közeledő test elkerülhetetlen katasztrófája elől mára mennyien szálltak volna át mentőcsónakokba. Hogy aztán más nagy vízi járművek vegyék föl őket, s vigyék az általuk helyesnek tartott irányba.

A Szent Péter székét 1958-ben elfoglaló XXIII. János felismerte, hogy a XX. század emberének kérdéseire a középkori skolasztika nem ad választ, s az egyház tanítását le kell fordítani a nyelvükre. Megértette, hogy a modern kor embere nem fog az egyház elé borulni csupán azért, mert tették ezt hosszú évszázadokon át az őseik. S rendezni kell a római katolikus egyház viszonyát a többi keresztény felekezettel, világvallásokkal, a nem hívőkkel.

A nagy test pedig évtizedek óta kanyarodik, s hogy könnyebb legyenaz útja, kihányja magából az egykornagyon is hasznos, de idővel inkább balansszá vált eszközöket. Kezdve a barokkos pompa zsugorításával és a latin nyelvű misézés elhagyásával. XXIII. János valamennyi utóda az ő pápai palástja alól bújt elő. Valójában mást sem tesznek, mint folytatják az ő munkáját, egészen napjaink Ferenc pápájáig.

Ebbe az egyházfői sorba illik, sőt magasodik ki belőle II. János Pál pápa alakja. Már megválasztása is a hagyományokkal való szakítást jelképezte, hiszen az itáliai egyházfőket csaknem ötszáz év múltán egy szláv követte. Az addigi – néha talán túlságosan is – fontolva haladást követően merész vágás volt ez a pápaválasztó testület tagjaitól: a keleti blokk országai közül a tartását leginkább megőrző lengyel egyház bíborosát emelték a világegyház élére.

Ha XXIII. János az olaszok jó pápája, akkor II. János Pál a világé. Végképp feladta az egyházfőknek a Pápai Állam 1871-es szétesését követően önként magukra vett „vatikáni fogságát”, s vitte, hirdette az evangéliumot szerte a világban, nagyszerűen alkalmazva színészi múltját és napjaink tömegkommunikációs eszközeit. Ezzel „váltotta aprópénzre” a zsinat határozatait, vagyis erősítette híveit a maguk lakóhelyén, s tette érthetővé a kereszténység tanításait más kultúrák számára is. Közben olyan, néha sok száz éve gennyedző sebeket tisztított meg és kötözött be bocsánatkérésével, mint például a keresztes hadjáratok borzalmai, az inkvizíció módszerei vagy azok üldözése, akik a világot másképpen látták, értelmezték, mint az egyház.

Április 27-i szentté avatásukkal végérvényesen egybeforr a két életmű. A római katolikusok hite szerint mostantól Isten előtt járnak közben a hozzájuk könyörgőkért. És ha az egyház tanításából nem is, de az általuk sugárzott szeretetből következik, hogy teszik ezt nem csupán értük, hanem valamennyi egyháztagért, más vallások követőiért, Istenben nem hívőkért is. Az egész teremtett világért. Valamennyiünkért.