Örökre izgalmas szerető: kacér női titkairól férje sem tud

– Hová szöktél idén januárban?

– Mexikóba, ahová ilyenkor mindig. Már jó pár éve kitaláltam ezt a rendszert: tíz hónapos munka után kell másfél hónap pihenő. Viszont abban a tíz hónapban hatványozottabb a pörgés, sokat dolgozom, alkotok. De decemberre úgy érzem, minden sejtem egymásnak feszül, kell a szünet, hogy kicsit fellélegezhessek.

– Gondolom, nem a nyüzsgő nagyvárost választjátok ilyenkor.

– Nem, van egy falu, mindig oda megyünk a családommal. A táj vad és élettel teli, ott minden sok. Tűz a nap, óriási hullámok zúgnak, hatalmas sziklák meredeznek a vízből. Van ennek a partszakasznak egy neve, Playa del Muerte (Halálpart), mert egy-egy kiszámíthatatlan örvény valakit néha tényleg örökre magával ránt a mélybe. Igen, sok élet és sok halál is van itt. Bennem is itt indulnak el új dolgok, és itt hagyom hátra azt, ami már túlérett bennem. Sokat jógázom, ez egyszerre testi munka, de belső séta is, hiszen a pózok közben magamat figyelem. Itt másképp telik az idő, minden pillanat tágas, kibontakozhatnak a történetek. Ültünk egy nap a tengerparton, letelepedett mellénk Rodrigo, egy égő szemű, gyönyörű férfi, és belekezdett szerelmének történetébe. Tátott szájjal hallgattuk. Öt órával később fejezte be. Vonzódom a hömpölygően sztorizós egyéniségekhez: csak ülök és hallgatom, amit és ahogy mondanak, ahogyan bugyog ki belőlük az a sok-sok fényes mondat. Talán ezért is járok oda, történetekért, meg hogy történet legyen a saját életem, hogy meg tudjam osztani másokkal. Na meg persze a tenger miatt. Lételemem a víz, és nagyon sokat segített a várandósságom első heteiben.

– A Hívlak téged című dalról azt írod, visszanyúlsz a gyökereidhez, kortárs sámánénekként jegyzed, amely egybetereli a nőket. A mexikói asszonyok ihlettek meg?

– Igen is meg nem is. A várandósságom első néhány hónapjában nagyon rosszul voltam, az ottani nők, asszonyok pedig csak jöttek, simogattak, fogták a kezem és mondták a saját történetüket, anyaságról, gyerekszülésről, testi és lelki átalakulásokról. Akkor éreztem, tényleg eggyé válok minden nővel, mindegy, honnan jön, milyen vallású, bőrszínű, idős vagy fiatal – a lényeg, hogy mi, nők mind képesek vagyunk életet adni, szülni. Igaz, korábban sem nők nélkül éltem az életemet, barátnők koszorúja ölel körül, és én is egy virág vagyok más nők sokszínű fonatában. Így sokkal könnyebb, játékosabb, és nem harcolós az élet, és én ezt szeretném Lilinek továbbadni.

– Te fiús lány voltál?

– Inkább azt mondanám, szerettem és máig szeretem a fiúk társaságát, imádok királynő lenni. Amióta az eszemet tudom, zenekarozok. Szeretek férfiakkal dolgozni, mint ellenpólus jobban megélhetem mellettük a nőiségemet.

– Amikor először hallgattam az albumot, vallomásnak gondoltam. Most, ahogy hallgatlak téged, arra hajlok, inkább megszólítás: nőtársaidé.

– Örülök, ha így látod, mert mindkettő igaz. Ahhoz, hogy több emberhez szóljak, magamról kell írnom. Úgy gondolom, ha egy dal egyes szám első személyben íródik, sokkal jobban beleéli magát a hallgató a szerepbe. Az az „én” bárki lehet, ettől válik személyessé a dal.

– Mindig azt nyilatkozod, igyekszel inkább befelé figyelni. Most meg mintha eldalolnád a naplódat, ország-világ előtt. Nem ellentmondás ez?

– Persze, ez paradoxon. Egyszerre nyelvi trükk, de ugyanakkor közel engedése, közel hívása is a hallgatóimnak. És működik! Sokszor írták nekem egy-egy dal kapcsán, hogy úgy érzik, mintha bennünk is pont ezek a dolgok kavarognának. Amikor megjelent a Hívlak téged, dőltek a szeretettel teli levelek a nőktől, arról, hogyan él bennük tovább a dal. Tudod, ez olyan, mint a titok. Amíg csak a tied, és érlelgeted magadban, nagyon nehéz. Aztán egyre több emberrel osztod meg, egyre többen boncolgatják, nekem meg annál könnyebb lesz. És a végén rájövök, hogy ez nem is titok, hiszen mindenki cipel magában ilyesfajta történeteket, mindenki átesett már valami hasonlón. És ahogy kibeszélem magamból, a súlya is kisebb lesz. Így volt a dalnál is, amit az abortuszról írtam.

– Terápiás céllal írtad?

– Saját élmény alapján. A dal is a feldolgozási folyamat része. Az abortált magzat szempontjából írtam meg a szöveget, elképzeltem, vajon egy ilyen csírázó életke hogyan éli ezt át. Egyszer a nagyon kedves szülész-nőgyógyászommal beszélgettem, írjak erről dalt, hátha segítséget tudok adni. Mondtam neki, már kész van…

– És nem ez az egyetlen tabudöntögető dal a lemezen. Ott van például a Gyere, szeress című szám, amelyben arról énekelsz, vajon van-e szex a házasságban, miután megszületik a gyerek, vagy az Emberállatban magáról a szülésről dalolsz. Amiről egyenesen azt mondod: rock ‚n’ roll.

– A szex természetes, mint a kisujjam, vagy ez a kávé itt, vagy az a fa ott, mégsem beszélünk róla. Pedig, lássuk be, egyikünk sem lenne ezen a földön, ha a szüleink nem szeretkeztek volna. Mi ennek ellenére takargatjuk, úgy csinálunk, mintha nem is lenne.

– Mit gondolsz, miért van ez így?

– Nem tudom, sokat gondolkodtam rajta. Talán a gyerekkorunk új szempontú megfigyelése adhat válaszokat. Hogy is volt, amikor kicsi voltam? Mit mondott az anyukám, az apukám, amikor kérdezősködtem?

– Azt hiszem, a gyerekektől kéne tanulnunk – amilyen természetességgel, kíváncsisággal állnak ők is a nemiségükhöz. Sosem voltál az a pironkodós fajta?

– De, nagyon is! Szégyenlős vagyok a testemet illetően. De dolgozom ezen, szeretnék a szexualitáshoz és a testemhez azzal a természetességgel és ártatlansággal viszonyulni, mint gyerekként. Azt mondta egyszer valaki, hogy a szexuálisan leföldelt emberek soha nem háborúznának. Én is így gondolom. És persze a pornóipar sem virágozna.

– Hogy fogadják a hallgatók ezt a természetességet, ezt a nyíltságot?

– Vegyesen. Sokszor látom a koncerten, hogy amikor a Gyere, szeress! című nótához érünk, a közönség soraiban apu megböki anyut és rávigyorog: na, ugye, hányszor is volt, mióta megszületett a gyerek? Másokat viszont zavar a szókimondás. Van a dalban egy sor: „Én voltam a lány a házból, csupa kérdés, titok és sejtelem, nem láttál még pisilni sohasem, én voltam a szere-szerelem.” Néhány pasi nehezen viselte ezt. Persze a dal játékos kendőzetlensége nem jelenti azt, hogy ne őrizném meg a titkaim egy jó részét. Dehogynem! Én sem mutatok meg minden titkot Matyinak, a férjemnek, ezzel erősítem a kapcsolatban a szeretői minőségemet, az ismeretlenség izgató hatását…

– Kikkel készítetted az albumot?

– Hú, ez a formáció még nagyon friss. Fél éve, hogy együtt vagyunk. És végtelenül hálás vagyok nekik, nélkülük nem ment volna semmi, ez csapatmunka. Itt van például Szokolay Dongó Balázs, aki talán a legrégebben van mellettem, nagyon jól összeszoktunk. Aztán Gerzson János, ő arab lanton és görög buzukin játszik. Nagyon izgalmas, valahogy sohasem arra csavarja a dallamot, amerre én vinném. Mogyoró Kornél, az ütősünk pedig úgy keveri a nyugati és keleti dallamvilágot, hangszíneket, technikákat, mint kevesen. Ifjabb Tóth Istvánnal, a gitárosunkkal már az első találkozásunkkor mélyen egymásra hangolódtunk, ez azóta csak fokozódik. Végül pedig Bodoczki Ernő, akiben drága nagypapám él tovább. Ahogy belebújik a bőgőjébe és hallgatja a hangokat, egészen meg tud hatni.

– Ahogy beszélgetünk, egyre-másra kiintegetsz az ablakon, mosolyogva köszönsz a járókelőknek. Ismered őket?

– Látásból vagy egyáltalán nem. Olyan jó, annyi kedvességet, szeretetet kapok az emberektől, soha nem a kukkoló tekinteteket. Nem úgy kezelnek, mint celebet. Pedig sok dolgot megosztok magamról, de ez belőlük is hasonlót vált ki, ők is mondják a történetüket. Néha biccentenek egyet szelíden, és egy-egy tekintetben benne van: imádjuk a dalokat. Szerintem azt a fajta érzékenységet, amelyben a dalok születnek, az emberek is megélik, és pontosan ezt sugározzák vissza rám.