Szelet kiált a póling

Bizonyság erre a sokféle elnevezés – hívták szélkiáltónak, nagy gojzernek, gujzernek, hujtónak, pólicnak, hojszának, töcsmadárnak –, amivel eleink illették az északon fészkelő, a szelet pólipóli kiáltásával jelző nagy pólingot. Amiből egykor – még a XIX. század második felében is – annyi röpködött a Jászság, a Kunság szikes legelőin, a Duna és a Tisza holtágai mentén, a Fertő tónál és a Balatonnál, hogy szinte leverte az emberek fejéről a kalapot – ahogy egy korabeli beszámolóban olvashatjuk. Azokban az időkben március elején tűnt föl seregestől hazánkban, április végéig nálunk vendégeskedett, majd északra vonult költeni. Augusztustól novemberig ismét a magunkénak tudhattuk, míg délre nem vonult. Akkor még vadászható volt, és akár csak a szalonka, az igencsak „szemes” póling puskavégre kapása is nagy kihívást jelentett a vadászok számára.

Napjainkra ritka madárrá lett, állománya vészesen megcsappant, így nem csoda, hogy hazánkban is fokozottan védett: eszmei értéke 500 ezer forint. A megfigyelések szerint a mifelénk előforduló, kisszámú póling egy része nálunk is költ. Tekintélyes szárnyas: testhossza jó félméteres, szárnyfesztávolsága az egy métert is eléri. A tojó testesebb, mint a hím, súlya az egy kilót is meghaladja. Leginkább a Dunántúl és az Alföld nagy kiterjedésű zsombékos, bokros-füzes rétjein fordul elő, ott kapar mélyedést fészkének a földből, amelyet aztán száraz növényi részekkel borít. Ide érkezik a 3-6 barna foltos tojás, amelyen a szülők felváltva kotlanak. A kikelt fiókák csőre kezdetben még hegyes, csak később veszi föl a jellegzetes görbületét. Tápláléka főleg mezei tücsökből, féregből, bogárból, sáskából áll, de nem veti meg a csigát, békalárvát sem.

Szélkiáltót látni (hallani) nagy öröm a mai természetjárónak, lelkes madarásznak. Nem csoda, ha külön élménybeszámoló tárgya minden ilyen találkozás a Hortobágyon vagy éppen a Bősárkány melletti kaszálóréten.