Tőkére épült birodalmak - Riportunk a szekszárdi borvidékről

A Varázsló kisbuszával érkezem. Jöhettem volna helikopterrel is, a leszállópálya itt van felfestve mellettem, az ötszáz négyzetméteres aszfaltozott területen. Amott lókikötők és kerékpártárolók – a Bodri Pincészet és Szőlőbirtokon minden lehetséges jármű fogadására felkészültek. S bár váratlanul toppanunk be, dr. Bodri István tulajdonos és családja nagy része is itt van. Dolgoznak. Csak a papa ül nyugodtan a borkút tetején – azon kevés ember egyike, akiről szobrot faragtak életében. Amúgy inkább traktorozik a határban, hisz még csak nyolcvankét éves… Így nem tudom megkérdezni tőle, mit szól mindehhez, amit fia tizenöt év alatt itt, a szekszárdi Faluhelyi- völgyben felépített.

Ahova belépve az embernek elakad a lélegzete. 2100 négyzetméternyi birodalom a löszös föld alatt, félmillió rusztikus téglával kirakva. Benne tizenkét hét méter magasságú kupola – Közép-Európa legnagyobb új építésű kupolás pincéje. Ahogy itt nevezik: a bor temploma.

A Varázsló kalauzol benne. Tégláról téglára ismeri. Hogy ki ő? Hamarosan kiderül. Egyelőre egy másik rejtély köti le figyelmünket: boltívnek hitt rejtett ajtó nyílik, s egy titkos járat tárul fel mögötte. Végül kiérünk a szabad levegőre és leülünk a birtok éttermének teraszára. Idilli kép fogad: körülöttünk zöld lankák, előttünk tó, túlpartján vadonatúj borbíráló központ és tájba simuló apartmanházak. Csak a sárga munkagépek rontják a képet, de javítják a piaci esélyeket: 1400 négyzetméteres rozéüzemet építenek. De bővítik a több száz férőhelyes vendéglátóterüket is. Hatszáz fős rendezvényük már volt, hamarosan azonban nyolcszáz vendéget tudnak leültetni. Munkagépek Szekszárd belvárosában is sürögnek. Az egyik épp most markol fel hatalmas kanalával egy halom törmeléket. Nagykanállal ehetnek majd a vendégek is, akik az így kialakított parkolóba érkeznek. Itt készül ugyanis a Mészáros Borház és Pince négycsillagos Borhotelje, benne à la carte étteremmel, százötven fős rendezvényközponttal, huszonkét szobával és wellnessrészleggel.

A hétszázmillió forintos beruházáson a fiú, Mészáros Péter kísér körbe. Szakít időt a váratlanul betoppanó vendégre, bár sietnie kellene, borbemutatóra várják Budapestre. Végigszaladunk azért a Borházukon – és menet közben a családi pincészet történetén. Fél hektárral és egy kis pincével kezdődött minden. Aztán a rendszerváltás után – a szekszárdi borászatok többségéhez hasonlóan – családi összefogással és pályázati támogatásokkal építették fel a birtokot, lépésről lépésre. Így közeledünk mi is a kétszáz éves pincerendszerben egy föld alatti teremhez. Monumentális alkotás: ódon téglák, boltívek, kupolák – 2002-ben varázsolták ide. A fél hektárból mára százhektáros szőlőterület, borházukból pedig 2012-ben az Év Pincészete lett.

A Varázsló most a hegy tetejére visz. Szurdik – mondják a szekszárdiak a löszbe vájt járatokra, amelyek nagy részét néhány évtizede kibetonozták, így lett kettő az egyben: árok és út is. Ezen érünk fel a Heimann Pincéig. Csodálatos körpanoráma tárul elénk.

Tárjuk végre fel kísérőnk kilétét is. Már ha sikerül. Mert aki látszatra szabad szájú, vérbő, öntörvényű mester, annak munkái fennkölt nyelven énekelnek, földi-égi világ mítoszairól, harmóniáról és a legkeményebb fizikai törvények tiszteletben tartásáról mesélnek. Stílust teremtett. Heimann Ferenc pincevarázsló – földhözragadtabb megfogalmazásban: építésztechnikus – áll mellettem. Föld alatti szentélyek megálmodója és zabolázhatatlan kivitelezője. Két évtizeddel ezelőtt nem akadt ember az országban, aki megrajzolta volna, amit a mester építeni tudott: lenyűgöző föld alatti katedrálisokat, hatalmas kupolarendszerekből álló világot.

Az öccsével kezdődött minden, Heimann Zoltánnal, akinek a pincészetéhez az imént érkeztünk fel. A gazda házon kívül van, emberei ebédelnek. A pince mélyére tartunk Heimann Ferenccel. Mélypont akadt az életében is, mikor hazajött Németországból, ahol művezetőként dolgozott, és várta, hogy ismét külföldre utazhasson. Ekkor kérte meg öccse, hogy építsen egy pincét, olyan kupolásat, mint a nagypapáé volt. Csakhogy a pincét, akárcsak a múltat, végképp eltörölték.

A régi építőmesterek kihaltak anélkül, hogy tudásukat átadták volna az utókornak. Most mégis itt állunk Heimann Ferenc első új építésű kupolája alatt. Együtt nézzük a művet, s állapítjuk meg, hogy az alsó sorok kicsit csálén futnak.

– Pofonegyszerű a módszer, csak rájönni volt nehéz. Itt sikerült kitalálni, hogyan kell építeni – mutat Heimann Ferenc a pontra, ahonnan a téglák már szabályos rendben sorakoznak. Hogy mi történt ekkor? Elhangzott egy mondat: „Nem kell aggódni, a Ferkó megoldja.” Édesapja jelentette ki, aki soha nem volt dicsérős fajta. És lám: a Ferkó megoldotta. Hogyan? Egy hajszálon múlt – egész pontosan egy zsinóron. Ettől kezdve a zsinór vezette a téglát, akár a mester életét. Mert még kész se volt a pince, már jött a többi borász: építsen nekik is kupolát. Így maradt itthon és épített meg kétszáznál is több föld alatti birodalmat: gótikus, teknős kupolák, cseh süvegek, keresztboltozatok, húszezer négyzetméternyi pincerendszer katedrálisokkal, szentélyekkel – ez számokban a munkássága. És több millió beépített bontott tégla. Nem csoda, hogy augusztus 20-án kitüntette a szekszárdi cigány vajda.

S hogy honnan jön e névjeggyé vált stílushoz az ihlet? Filozófiája egyszerű: „Egy pincébe boltozat, hordó és gyertyafény kell. Én így láttam. Így voltam gyerek.”

De vajon milyennek látnák mindezt azok, akik akkor éltek és művelték a szőlőt, amikor a mai borturisták még meg sem születtek? Akik itt néznek ránk, kinagyított, falakra függesztett, megsárgult fotókról? Munkától meggyötört testtel, fáradt tekintettel, összekulcsolt kezekkel szegélyzik következő állomásunk, a Fritz Borház grandiózus borszentélyének oldalfalait. Vajon gondolták-e, amikor izzadva kapáltak, vidáman szüreteltek vagy a fotómasina kedvéért magukra öltötték ünneplőruhájukat és komoly arcot vágtak, hogy egyszer majd utódaik birodalmának tartópilléreivé válnak? Hogy képmásaik egyszer tíz monumentális keresztboltozat csúcsíves falfülkéiben lógnak, ahonnan földbe rejtett irányfények vezetik a látogatót egy tíz méter átmérőjű kupolával fedett borszentélyhez? Felette szolid szépségével őrködik a hagyományos stílusjegyeket viselő, mégis modern épület: fagerendás tornáccal, hangulatos étteremmel, panzióval, bájos kerthelyiséggel. Kissé arrébb újabb épület, benne antik bútorokkal és kandallóval berendezett szivarterem, előtte termékeny síkvidék: a Sárköz. Finom illat csapja meg orrunkat: elkészült a medvehagymás kifli. Ízletes – nyugtázhatjuk, és biztosan az lesz a kakaspörkölt is. A hamarosan érkező üzleti csoportnak készítik, ne tartsuk hát fel tovább a személyzetet.

Térjünk be inkább a Vesztergombi Pincészetbe. Itt nincsenek fekete-fehér fotók a falon, van viszont egy 1700-as évekből származó családi címer a kandallón. És a címer mögött a tény: a gyökerek ebben a családban olyan erősnek bizonyultak, hogy hiába érezte jól magát Vesztergombi Ferenc a csemői téesz friss diplomás borászati vezetőjeként, hét év után mégis hazaköltözött. Pedig akkor, 1978-ban még nem lehetett sejteni, milyen üzleti lehetőségek állnak a szekszárdi szőlőtőkék mögött.

S hogy mi áll a címeren? Egy róka, kezében szőlővel. Valóban szereti a gyümölcsöt – a vásárlók meg a kiváló borokat. Érkeznek is folyamatosan, mialatt a kóstolótérben az év borászának választott Vesztergombi Ferenc elmeséli a pincészet kialakulását, fia, Vesztergombi Csaba egyfolytában kiszolgál. Vesztergom– biék a boraik negyedét helyben adják el. A tetőtérben vendégszobák, előttük közösségi tér. Hamarosan itt is beruházásba kezdenek: a palacktároló tetején hetvenfős kóstoltatótermet és egy kisebb pincebővítést terveznek.

Azt mondja a családfő, nem fejleszt nagy léptékben, de abban a biztos tudatban, hogy amikor kattan a pincekulcs, minden, ami mögötte feltárul, a családé.

Keresem a kulcsot én is. A szekszárdi sikerét. Felteszem hát a kérdést dr. Szabó Géza borturisztikai szakértőnek, a PTE turizmus tanszéke docensének.

– A szekszárdi siker titka banálisan hangzik: a felismerés a borászok részéről, hogy össze kell fogni. A 2000-es években indult meg az együttgondolkodás, a közös márkafejlesztés. Színvonalas szüreti fesztiválokat rendeznek, együtt viszik a boraikat Budapestre, elindították a szekszárdi boregyetemet. Ezek eredménye kezd most beérni. A fejlesztésekhez van már mit visszaforgatni, adottak a pályázati lehetőségek, és a körülmények külső beruházókat is ösztönöznek. Magyarországon világhírű – szokták mondani a magyar borról.

A szakértő szerint a bor az egyetlen hazai agrártermék, amely a magyar fogyasztók körében presztízsértékkel bír. S hogy miért e ragaszkodás? Mint oly sok minden, ez is egy szerencsés találkozásnak köszönhető:

– A fővárosi értelmiségiek, akiknek a gasztronómia, a kulturált borfogyasztás egyfajta önmegvalósítás, néhány kiemelkedő magyar borászban a partnerükre találtak, intelligens, világot járt egyéniségekre. Ők kapaszkodót adtak ahhoz, hogy magyarnak lenni jó. A magyar embernek fontos maradt a magyar bor. Jó lenne, ha ez a szemlélet az agrártermékek más területére – például a lekvárbetyárok, sajtguruk és sonkamesterek tevékenységére – is átterjedne.

Miért ne? – gondolom, miközben az ezeréves római hadi úton zötyögök az Eszterbauer borászatig, ahol új üzem és pince épül. Innen a déli lejtők felé veszem az irányt. Taklerék Panziója és Borszaküzlete körül parkosítanak, a megkapó épületegyüttes mögött munkagépek hangja: lenyűgöző konferenciaterem és étterem, közte kerengőszerű belső udvar, mellette húszszobás szálláshely, medencével, szaunával, jacuzzival és tetőterasszal felszerelt wellneszrészleg építése van folyamatban. Mehetnék tovább, mert a listám még nem ért véget, körutam második napja viszont igen. Hazafelé a borászok válaszai járnak a fejemben, mert a kérdést – mi a siker titka? – természetesen nekik is feltettem. Egyikük az összefogást emelte ki, mások a családi vállalkozási forma hatékonyságát, és akadt, aki a folyamatos pályázati lehetőségeket említette.

De egy dolog mindegyikük szájából elhangzott, kivételnélkül. Hogy mi? Hát a sok-sok munka.