Végvári seregszemle

A törököknek nemcsak a túlereje és a szervezettsége, de az elszántsága is megriasztotta volna a nyúlszívű ellenfelet. A janicsárokat gyerekkoruktól kemény kiképzésben részesítették, így fanatikus harcosokká váltak. A lovasságban a szpáhik sorakoztak fel, akik szultáni adománybirtok fejében hadakoztak. A tüzérség pedig napokon át számos ágyúval vette tűz alá a falakat.

A Szigetvárt védő végvári harcosok azonban utolsó csepp vérükig dacoltak az ostromlókkal. Amikor végső erejüket összeszedve kirohantak a várból, már csak hétszázan voltak… Meglepetésül Zrínyi felgyújtotta a lőporraktárt, s az akkor robbant fel, amikor az ostromlók berontottak. Az ostrom a fényességes I. Szulejmán szultán életébe került – igaz, a történészek szerint betegségben halt meg Szigetvár alatt. Halálát titokban tartották, hogy ne vesszen el a sereg lelkesedése.

Ha a filmeken felelevenedik egy-egy török kori csatajelenet, mindjárt látjuk, hogy egészen máshogy folyik a harc, mint korábban, a lovagkorban.

A XVI. században már a tűzfegyverek ropogásától hangos a harctér. A lovasok pedig nem viselnek tetőtől talpig nehéz páncélzatot, hiszen a lőfegyverek golyói úgyis átütnék azokat. Marad a mellvért és a sisak, hogy védje a katonákat. A törökök túlerejét a védők lőfegyverekkel próbálják ellensúlyozni: a császári-királyi seregben egyre nagyobb arányban kapnak helyet a lövészek. Elöl töltős muskéták, szakállas puskák és persze pisztolyok alkották a lőfegyverarzenált.

A lóra termett huszárok – avagy éves bérért szolgáló „jargaló vitézek” – szablyával aprították az ellenséget, de csákányt és kopját is ragadtak, bár utóbbit idővel felváltotta a puska. A gyalogságot, majd később a könnyűlovasságot erősítették a korábban marhahajtásra szakosodott hajdúk is, akik jórészt inkább fegyverforgatásból éltek.

A hódoltság alatt farkasszemet néző törökök és magyar vitézek tanultak is a másiktól: ellesték egymás fegyvereit, harcmodorát és páncélzatát, hogy a diadal reményében vehessék fel a küzdelmet…