Máig hat Seuso átka? - Segít a Konteó blog szerzője

Élt a Fejér megyei Polgárdiban, valamikor az 1970-es években egy Sümegh József nevű fiatalember, akivel az általános iskolai történelemtanára nagyon megszerettette a régi idők tanulmányozását. Tágra nyílt szemekkel figyelt az órákon, s azt hallotta például, hogy lakóhelye közelében már kétezer évvel ezelőtt is éltek emberek. Ahogy hősünk cseperedett, rengeteg időt töltött azzal, hogy a Polgárdi melletti Kőszárhegyen (ahol állítólag már többen találtak szántás vagy építkezés közben mindenféle apróságot) a földet túrja, ássa, lapátolja és a környéken dúló borospinceépítési lázban felforgatott talajt aprólékosan szemügyre vegye. Fáradozását többször kísérték apró sikerek: hol egy kancsódarab (latin betűs felirattal), hol egy fémcsat, hol egy ezüst- vagy aranypénz gazdagította gyűjteményét. Ezek közül néha egyet-egyet el is adott, többnyire a fővárosban.

Így kezdi mesélni a régi történetet internetes blogjában Tóth Tibor, írói nevén tiboru, aki anno három évig nyomozóként dolgozott a Seuso-ügyet vizsgáló ORFK-egységben. Bár azóta leszerelt, ma sem tétlenkedik: többek között konspirációs teóriákkal, vagyis összeesküvés-elméletekkel foglalkozik, nemrég megjelent könyvében harminc esettel borzolja a kedélyeket. Tiboru rigorózusan kerüli, hogy privát véleménye kitűnjön az írásaiból – ő „csupán” összegzi a tényeket, egymás mellé rendezi az érveket-ellenérveket.

De folytassuk a Seuso-történetet az ő „konteós” szemén keresztül! 1978 végén az akkor 22 éves fiatalembernek megjött a behívója, s bármennyire is szeretett volna kimaradni a szocialista haza fegyveres védelméből, kénytelen volt bevonulni. Az alapkiképzést követően egy pápai alakulathoz kerül. 1980 nyarától az addig jó kedélyű, tervekkel teli srác búskomorrá és hallgataggá válik. Hiába kérdezik, mi a baj, másra tereli a szót. Váratlanul megkéri a családtagjait, ne látogassák többé a laktanyában, levelet sem ír haza.

December 20-án szerelt volna le. Elég furcsa, hogy december 11-én, csütörtökön reggel rendkívüli szabadságra megy. De nem haza, Polgárdiba: olyan távoli rokonokat keres fel egy Székesfehérvár melletti faluban, akikkel másfél éve nem találkozott, nem is beszélt. 14-én reggel elbúcsúzik a háznéptől. Homály fedi, hogy utolsó óráit hol és kivel töltötte. Ami biztosra vehető: december 14-én a kora délutáni órákban Jóska (még mindig egyenruhában) felbukkan a polgárdi ipartelepen, egy üzletben karácsonyi ajándéknak szánt cukorkát és csokoládét vásárol a rokongyerekeknek, majd betér egy közeli kocsmába. Itt találkozik két férfival, megisznak együtt egy-egy felest, suttogva beszélgetnek, majd sötétedéskor együtt távoznak Kőszárhegy felé.

Ekkor látják utoljára élve.

December 15-én a település szőlőhegyi részén helybeliek észreveszik, hogy az elhagyatott, félig romos Borbély-pince ajtaja nyitva, a szél csapdossa. Odamennek, s megpillantják Jóska két(!) mikádóövre felakasztott holttestét. A 183 centi magas srác lába térdben megbicsaklik, bőven talajt ér... Értesítik a hatóságokat, a katonai ügyészség folytatja le a helyszíni és halottszemlét, illetve az államigazgatási eljárást. Minden valószínűség szerint világbajnokságot akartak nyerni (na meg az ünnepek is közeledtek), mert rekordidő alatt lezavarják az egészet, az eredmény is megszületik pár napon belül: december 14-én egyértelmű öngyilkosság történt, idegenkezűség kizárva.

Most ugorjunk: egy évtizedet és egy kontinenst! 1990-ben a New York-i székhelyű, amúgy brit alapítású Sotheby’s aukciósház árverésre bocsát egy 15 darabos, római kori ezüstleletet, pontosabban 14 ezüstedényt és egy rézüstöt, amelyben ezeket tárolták.

A gyűjtemény a fő darabon, egy 70 centi átmérőjű, mintegy kilenckilós, aranyozott ezüsttálon látható felirat után a Seuso-kincs nevet kapja. A tulajdonos egy brit főrend, bizonyos Lord Northampton (teljes nevén Spencer Douglas David Compton, Northampton hetedik márkija, Nagy-Britannia akkor 94. leggazdagabb embere), aki nem tudja hitelt érdemlően bizonyítani, honnan és milyen körülmények közepette jutott a lelet birtokába. Amelyet a neves aukciósház becsüsei hetvenmillió dollárra értékeltek – ez az összeg 4,5 milliárd (akkori!) forintot ért.

Itt megint csak tegyünk egy kis kitérőt! 1984-ben egy kaliforniai múzeum raktárában Szilágyi János régészprofesszornak tűnik fel legelőször, hogy az ott elhelyezett ezüstlelet egyik darabjának közepén – egy tó stilizált rajza mellett – a Pelso felirat látható, márpedig ez a Balaton római neve volt. Ennek akkor túl nagy jelentőséget nem tulajdonít. Mint utólag kiderült, az ezüstedények azért voltak ott, mert a Getty Múzeum éppen meg akarta vásárolni őket Lord Northamptontól, de aztán az üzlet (hamis eredetigazolások miatt) meghiúsult.

Az árverésre nem kerül sor, merthogy egy nappal azután, hogy a tárgyakból rendezett kiállítást megnyitották, három ország (Libanon, Jugoszlávia és Magyarország) is bejelenti igényét a leletre. Keresetében mindhárom állam azt állítja, hogy a Seuso-kincset az ő területükön találták meg, és vissza szeretnék kapni. A New York-i bíróság úgy dönt, hogy amíg a tulajdonviszonyok nem tisztázódnak, a tárgyak nem értékesíthetőek. Lord Northampton marad a birtokosuk, egészen a jóhiszeműségi vélelem megdöntéséig. Addig, amíg valamelyik felperes hitelt érdemlően nem bizonyítja, hogy a tárgyak valóban őt illetik (például azt, hogy az ő területéről származik a leletegyüttes, és bűncselekmény megvalósításával került el onnan). S hogy jön a képbe egyáltalán a bűncselekmény?

Sümegh József édesapja 1990 júliusában felülvizsgálatot kér az 1980-as halálesetben, emberölés alapos gyanúja miatt. A hatóság a kérelemnek helyt ad, és az ORFK-t nyomozás elrendelésére utasítja. A rendőrök több száz embert hallgatnak meg, és pár hét elteltével teljesen nyilvánvalóvá válik: a fiatal férfinak egy általa megtalált régészeti lelet miatt kellett meghalnia. Az egyre erősebb gyanú kivételével továbbra sincs sem hivatalos gyanúsított, sem pedig egyértelmű bizonyíték arravonatkozóan, hogy a Seuso-kincs valaha Jóska birtokában lett volna…

1993-ban a magyar állam képviselői (rendőrök, egykori tanúk, szakértők) megjelennek a New York-i bíróság előtt (a jugoszláv jogutód Horvátország, illetve Libanon már korábban kiszáll az általuk vesztesnek látott ügyből), de érveiket és személyi, valamint tárgyi bizonyítékaik jelentős részét az eljáró bíró nem veszi figyelembe. Egyes vélemények szerint a bennünket képviselő, magyar származású amerikai ügyvéd (Frank Koszorus) csapnivaló felkészültsége, a hivatalos tolmács kritikán aluli magyarnyelvtudása, illetve az ellenérdekelt fél (Lord Northampton) befolyása és erőteljes lobbitevékenysége együttesen eredményezi azt, hogy az ezüstkincs továbbra is a lord tulajdonában marad. A magyaroknak pedig ki kell csengetniük kábé kétmillió dollár perköltséget. A magyar állam 1993–94-ben négy pert indított és veszített el. 2006-ban bejelentették, hogy a lord eladná a Seuso-kincseket. A Magyar Köztársaság pedig hivatalosan kinyilatkoztatta: tulajdoni igényét továbbra is fenntartja, és ezzel kapcsolatban minden lehetséges jogi lépést megtesz.

A 2012-es évet Zelnik István műgyűjtő és múzeumtulajdonos fémjelzi: magyar állampolgárként akarta megvásárolni, hazahozni és kutathatóvá tenni a kincseket, ehhez csupán a magyar állam támogatását kérte. Summa summarum: nem kapta meg, sőt elhangzott, hogy bármilyen vásárlási konstrukció az orgazdaság pártolását jelentené, mivel a híres késő római ezüstkincs jog szerint a magyar állam tulajdona. Hozzátették: a Seuso-kincs „az elmúlt években elvégzett komoly tudományos háttérmunka révén” fog visszakerülni Magyarországra… Az egyszerű halandó mindebből csak a végeredményt érzékelte: március 26-án Orbán Viktor váratlanul a Parlamentben bemutatta: íme, visszaszerezték a Seuso-kincs egy részét, az állam négy és fél milliárd forintot fizetett a gyűjtemény nyolc darabjáért.

Még az idén hazakerül a többi is – véli a „konteós” Tóth Tibor. Egy volt nyomozó tollából olvasva elgondolkodik az ember: vajon tényleg elképzelhetetlen lett volna az ezüstkincs külföldre juttatása a pártállami titkosszolgálatok aktív közreműködése nélkül, vagy ez csupán egy a Seusóról alkotott – a műkincsmaffiára meg a szabadkőművesekre alapozott – konspirációs teóriák közül?!

Mindenesetre az ügyészség nyereségvágyból elkövetett emberölésnek tekinti Sümegh József halálát – s mint ilyen, nem évül el. Ahogy a kíváncsiságunk sem.

NEVEK, SZÁMOK, KÉRDÉSEK

A mai Dunántúlt időszámításunk előtt 12-ben foglalták el a Római Birodalom csapatai. Az akkor még nagyobb kiterjedésű, partjain ingoványos Lacus Pelso (mai nevén Balaton) mentén, a mai Polgárdi szőlőhegyén élt Seuso, aki gazdag római polgár, esetleg a római hadsereg magas rangú tisztje, helytartója lehetett. Valamelyik barbár betörés alkalmával rejthette el a kincseket, amelyhez mérhető nem került elő hazai földből.

A „hivatalos” 14 ezüsttárgy helyett bizonyos dokumentumok alapján régészek úgy tartják, eredetileg 248 darabból állt. Míg 2003-ban egy Pápán fogva tartott rab, bizonyos Lelkes Ferenc 40 darabról beszélt egy bulvárlapnak. Azt állította, hogy együtt ásta ki a két nagy üstbe rejtett kincseket Sümeghgel a Polgárdi melletti bányában; a leletet eladogatták. Lelkes szerint a titkot ismerő három másik barátjuk is furcsa körülmények között halt meg. Kérdés: hol a többi tárgy?

ORSZÁGA VÁLOGATJA…

A nyugati világ legális műkincspiacán az előzmények ismeretében a Seuso-gyűjtemény forgalomképtelen. Merthogy a magyar földben talált minden lelet a magyar államot illeti meg, és ez összhangban van a nemzetközi joggal – vagyis a kincseket őrző lord tulajdonjoga erősen kétséges. Napjainkban az Öböl melletti arab országok, valamint Oroszország és Kína műgyűjtői a legjelentősebb és leginkább fizetőképes felvásárlók. Ezekben az országokban nem mindig foglalkoznak a kincs jogi értelemben vett eredetével. Ha oda kerülnek az ezüsttárgyak, végképp hozzáférhetetlenné válhatnak Magyarország számára.