Csak a maradék jut a legfontosabbra! Cseke Péter a fordított világról

– Nem pályázik valamelyik fővárosi színház élére?

– Nem gondolkodtam ezen. Kecskeméten a második ciklusomat töltöm, és még azután is szívesen maradnék itt direktor. Élhető a város, megkedveltem, barátokra leltem.

– Csak azért kérdeztem, mert szolnoki kollégája, Balázs Péter már kinézett magának Budapesten egy színházat...

– Szerencsére nem vagyunk egyformák.

– Érdekelne az is: vidékről nézve miként értékeli a közelmúlt nagy vihart kavaró kulturális eseményeit, például a Nemzeti és a Vígszínház vezetői pályáztatása körül kialakult hisztériát?

– A mi szakmánk túlontúl kicsi, 2500–3000 embert érint. Mindenki ismer mindenkit. Aki figyelemmel követi a fővárosi és a vidéki színházi életet, tisztában van a kollégák képességeivel, nagy meglepetések nem érhetik. Természetesnek tartom a Nemzeti Színházban történt változásokat. Lejárt a korábbi igazgató kinevezése, és helyébe egy másik pályázó került. A bizottság és a fenntartó így döntött. Ami a Vígszínházat illeti: az áthidaló megoldás következtében lenyugodtak a kedélyek.

– De azt csak érzékeli, hogy a színházi életbe is beszüremkedett a politika!

– Gondolja, hogy ez mai jelenség? A pártállamban ugyanúgy benne volt. Akit politikai hátszéllel kineveztek színházigazgatónak, addig ülhetett a székében, ameddig ő akarta, vagy ha nem, átbukott egy következő intézmény élére. A jelenlegi kormány viszont leváltja azt a vezetőt, aki nem sikeres a pozíciójában, ahogyan történt Sopronban, Győrben és Székesfehérváron. Az átkosban ilyen nem fordult elő. Szerintem most nem rosszabb, sőt néha még őszintébb is a helyzet.

– Ön se úszta meg! Egyesek szerint a Fidesznek köszönheti az igazgatói kinevezését.

– Én szégyellem magam, hogy hat év elteltével is erről kell beszélnem. Kértem, adjanak egy évet, nézzék meg, milyen színházat csinálok, és térjünk vissza a véleményekre. Volt olyan újságíró, aki odajött hozzám és bocsánatot kért a kijelentéseiért. Tisztul a helyzet. Mára az indulatok is elültek. A színházban csak a zsöllyében és a páholyfolyosón van jobb és bal oldal – szerintem. De engedtessék meg nekem, hogy magyar polgárként elmondhassam a véleményemet. Művészként pedig pillanatnyilag a kecskeméti színház működéséért, színvonaláért felelek.

– Beleszól a munkájába a helyi politika?

– Önkormányzati intézmény vagyunk. Leginkább a polgármester úrral tartom a kapcsolatot. Az elején elmondtam, ne várja tőlem, hogy minden héten megjelenek nála és a tanácsát kérem azokban az ügyekben, amelyeket direktorként nekem kell megoldanom. Ha viszont bekopogtatok hozzá, akkor már ég a ház, valóban szükségem van segítségre. Eddig kétszer fordult elő: egyik alkalommal a támogatással kapcsolatban, másodjára pedig a leszakadt páholyfolyosó felújítási költségeinek pótlása miatt.

– Igazgatóként pénzügyekkel is foglalkoznia kell. Van már rutinja benne?

– Olyan középiskolába jártam, ahol statisztikát, tervezést, számvitelt, könyvelést, sőt még gépírást is tanultam. Tehát van fogalmam a pénzügyi kérdésekről, nagyon nem tudnának megvezetni. Nem mellesleg kiváló felkészültségű gazdasági vezetővel dolgozom együtt.

– Meg tudja fizetni a színészeit?

– Ebből a szempontból sincs rózsás helyzetben a szakmánk. Amikor átvettem a kecskeméti színházat, arcpirítóan kevés pénzt kaptak a színészek. Sajnos az általam jegyzett hat évben sem túl sokat léptünk ez ügyben előre, noha anyagi lehetőségeinkhez mérten többször volt már bérrendezés. De még nem értünk a vízfelszín fölé, annyira mélyről indultunk. Viszont soha nem léptünk át a pirosba, mindig mindenkit ki tudtunk fizetni.

– Elégedettség persze sosem lesz...

– Jelenleg a magyar színházi struktúra fordítottan működik. Amikor tudom, hogy mennyiből gazdálkodhatok, akkor először elkülönülnek azok az összegek, amiket ki kell fizetni, és a maradékot fordíthatom a művészi feladatokra. Ideális az lenne, ha a társulat fejlődését, a produkciók színvonalát, a közreműködők anyagi megbecsülését tarthatnám szem előtt, aztán jöhetnének a fenntartási és egyéb költségek. Az évadonkénti tizennégy-tizenhat bemutató rengeteg munkát ad a társulatnak, amelynek mintegy száz közalkalmazott tagja van.

– Fényévnyiek a távolságok a budapesti és a vidéki színészek elismertsége között is. Ritkán adnak Kossuthdíjat fővároson kívüli művésznek – a kecskeméti társulatból még senki nem kapott –, és a Nemzet Színészei között is csak egy vidéki van, a szegedi Király Levente. Nem megalázó ez?

– Inkább fájó. Igyekszem minden évben megfelelő módon felterjeszteni a színészeimet különböző díjakra. Kiváló tehetségek, némelyikük országos hírű. Ennek ellenére kevés alkalommal sikerült elérnem, hogy elismerésben részesüljenek. Pedig a szakmai figyelem szárnyakat ad, és képes túllendíteni a holtpontokon is.

– Nem okoz feszültséget a társulatban, ha neves rendezőt vagy vendégszereplőt hív meg? Nekik magasabb gázsit fizet?

– Amikor kineveztek igazgatónak, nem volt leszerződtetett rendezője a színháznak. Sokat gondolkoztam, mit is kellene tenni, végül megtartottam ezt a metódust. Jobban járunk azzal, hogyha évadról évadra a szakmánk legkiválóbbjait hívom meg, mint ha lenne egy háromtagú állandó rendezői gárda. Szép lassan kialakult, kik jönnek szívesen, és kikkel dolgozunk nagy egyetértésben. Szász János, Mohácsi János, Nagy Viktor, Béres Attila, Zsótér Sándor már visszajár hozzánk. Országosan ismert, népszerű színészek meghívása is fontos, hogy láthassa őket a közönség. Nem szoktam összehasonlítani a gázsikat, de ha már rákérdezett, nyilvánvalóan nem ugyanannyi a közalkalmazotti fizetésért teljesítő kolléga járandósága és az egyszeri vendégszereplésért, általában vállalkozói számlára felvett tiszteletdíj összege. Egyébként nem hiszem, hogy ez bárkit is zavarna. Legfeljebb csak engem, mert ilyenkor is megfordul a fejemben, ha volna rá mód, jó lenne a társulatom tagjainak is többet fizetni.

– Mivel tudja ide csábítani a pályakezdőket?

– Színházigazgatóként két dolgot tudok ígérni: jó szerepeket, illetve elfogadható fizetést. Hál’ istennek, sok fiatal van nálunk. Öt éve zajlik falaink között a Szín-Tár Fesztivál, amelyen három ország öt színművészeti egyetemének növendékei mutatkoznak be. Ilyenkor meggyőződhetek arról is, ki hol tart, s ez nagyban segíti a döntésemet, ha közülük akarok valakit Kecskemétre hívni. Így szerződtettem Trokán Nórát, Porogi Ádámot, Decsi Editet vagy Hajdú Melindát.

– Az utóbbi időben szép hazai és külföldi sikereket ért el a kecskeméti színház. Szerepeltek a londoni West Enden, az augsburgi Brecht Fesztiválon, díjat nyertek a POSZT-on, vendégeskedtek a Nemzetiben, két éve pedig önök nyerik a Vidéki Színházak Fesztiválját. Számolt ezekkel?

– Hogyne! Amikor előre megtervezem az évadokat – már 2015-16-nál tartok! –, célokat, ideálokat tűzök ki. Azzal is tisztában vagyok, hogy a jelentős alkotómunkának egyszer meglesz az eredménye. Hosszú távon erős, művészi színházat szeretnék megteremteni, amely mint szellemi központ létezhet. A jó színháznak könyvtárként kell működnie, ahol mindenki talál magának olvasnivalót. Legyen nyitott és befogadó.

– Megbízatása 2018-ig szól. Mit tervez?

– Azt szeretném, ha a kecskeméti teátrum felsorakozhatna a győri, a pécsi, a miskolci, a debreceni és a szegedi nemzeti színházak közé. A Kecskeméti Nemzeti Színház Katona József Színháza – ez lenne a nevünk. Hogy ez megvalósulhasson, minőségben, szellemiségben, repertoárban és műfaji tagozódásban kell megfelelnie. Én lennék a legboldogabb, ha direktora lehetnék egy ilyen intézménynek, de ahhoz a város további bizalmára is szükségem van.