Élt, mint egy katicabogár - Kész buba mara

Olyan szegény, mint egy katicabogár – mondta egyik ismerőse a csöpp kislánynak, s akkor „született meg” Ljubica Buba. Pontosabban a név (a szerb buba mara jelentése: katicabogár), mert Ljubica akkor már ötéves volt. De különösebb identitástudat és kötődés nélkül teltek napjai a vajdasági Újvidéken, a felhők és a virágok nevelték, jobb híján az állatokkal és a növényekkel társalgott. Élt, mint egy katicabogár.

A szerb ortodox mama és a katolikus horvát papa annyira eltérő világból jött a házasságba, hogy képtelenek voltak meleg otthont teremteni lányuknak. Buba számára ismeretlen volt a családi ebéd, a közös beszélgetés, a nevetés. Nevelőszülőkhöz került vidékre, de magányát továbbcipelte magával. És a szegénységet.

– Emlékszem, amikor először szánkóztam a falubeli gyerekekkel. Mindenkinek faszánkója volt, én egy nagy vájdlingban csúszkáltam, amiben otthon paradicsomot főztek be. Csúfoltak, és én nem értettem, miért. Hiszen az én „szánkóm” gyorsabb volt, mint a többieké – meséli az 56 éves nő.

Impozáns belvárosi üzletében beszélgetünk, a több évtizeddel ezelőtti emlékek mégis szomorúságot rajzolnak az arcára. Buba ma sem tudja, hogyan végezte el az általános iskolát, mert még tankönyvei sem voltak. De soha senkitől nem kért, mindig megelégedett azzal, amije volt. Pontosabban: egyszer mégis kért, 16 évesen. Egy banánt. Akkor már művészeti középiskolába járt. A fantáziája szabadon szárnyalt, régi ruhákat újított föl.

– Ha nem volt ollóm, téptem az anyagot. Soha nem hagytam, hogy földi dolgok akadályozzanak – mondja Buba, aki annak idején, 19 évesen a kreativitása kibontakoztatása helyett mégis a házasság mellett döntött. – Az egyik tanárom belém szeretett, bekerültem egy ízig-vérig szerb családba. A szülők nem nézték jó szemmel, hogy a fiuk egy olyan nőt vesz el, akit az utca nevelt. Mindennap délután háromkor az asztalon kellett lennie a meleg ebédnek, a zoknikat vasalni kellett, egy porszem sem lehetett a padlón. Mégis örömmel éltem meg minden napot, miután megszületett a lányunk. Alig volt pár hónapos, amikor verseket, meséket olvastam neki, megteremtettem a magam világát. A házasságunk nem sikerült, de a mai napig hálás vagyok a volt férjem szüleinek. Megtanultam, hogy mi a család, a közös együttlét és a közös élmény.

Bubának nem okozott nehézséget, hogy a válás után megálljon a saját lábán. Ruhákat tervezett, kulturális újságíróként dolgozott, vasalást vállalt jó pénzért. Mindig az volt a legfontosabb számára, hogy a lánya ne szenvedjen hiányt semmiben: se anyagilag, se érzelmileg. Aztán jött a délszláv háború. Rokonok és ismerősök haltak sorra, rokkantak meg egy életre, váltak földönfutóvá.

– Semmi más nem lebegett a szemem előtt, mint hogy el kell menekülnöm abból a gyűlölettel teli pokolból. Eredetileg Spanyolországba akartam menni, Magyarországon át. Aztán valami megmagyarázhatatlan sugallatra Budapesten maradtam. Azelőtt soha nem jártam itt, egy árva szót sem tudtam magyarul. Ennek már 21 éve. A volt Jugoszláviában mindenét pénzzé tette, abból vett egy lakást. Beleásta magát a lakberendezésbe, és ez annyira jól sikerült, hogy mások is terveztettek vele maguknak otthont. Még Egyiptomba is eljutott a híre, oda is hívták, hogy rendezzen be egy villát.

De a mindennapok nem voltak ilyen csillogóak. Háromévnyi ittlét után elérte a szerelem, de a fiát már egyedül hozta a világra és nevelte föl. A lakberendezés mellett ismét ruhákat tervezett, és az ékszerek is bekerültek a repertoárba. Mindig közel álltak hozzá az állatok, amikor a háború elől menekült, a három bőröndje mellett egy kutyát is magával hozott. Ma már öt, menhelyről befogadott kutyus teszi teljessé az életét, és hogy vidámabbak legyenek a közös séták, a négylábúaknak is elkezdett ruhákat tervezni.

– Mindig megállítottak bennünket az utcán, fotózták őket. Akkor jött az ötlet, miért ne legyen egy üzletem, ami a kutyákról és a kutyáknak szól – meséli. A gondolatot tett követte. Lassan egy éve, hogy megnyitotta belvárosi üzletét. Nem is akármilyet! Kárpitozott kanapé fogadja a vásárlókat, rendezett fogasokon lógnak a kutyaruha-költemények, egy antik komódon pedig a legújabb ékszerkollekció pár darabja virít. Színes, vibráló, élettel teli minden.

Mert Buba személyisége is ilyen. S talán, mert korán megtanult az állatok és a virágok nyelvén beszélni, az embereket is mágnesként vonzza magához. Több fogadott testvére és gyermeke van, egy rászoruló albérlő mindig meghúzhatja magát a házában. Bárkit képes motiválni, erőt adni ahhoz, hogy küzdjön a céljaiért. Jól érzi itt magát, és nem érti a magyarok pesszimizmusát. Nincs háború, senkinek nem kell menekülnie egy szál ruhában azért, hogy mentse az életét. Az ő sorsa tanúbizonyság arra: ha béke van, bármikor lehet újrakezdeni. Csak akarni kell és küzdeni érte.

Ezért fáj neki, hogy egyre több az intolerancia és a gyűlölködés ebben az országban. Szerinte az emberek maguk gyártják saját indulataikat, és megmérgezik vele a saját életüket. Értelmetlenül.

– Imádok sütni-főzni. Ha lehetne egyszer egy kis panzióm, ahol békésen teázgatnak a vendégeim, közben vidáman beszélgetnek, akkor azt mondanám, minden vágyam teljesült. És még arról se tettem le, hogy megtanuljak gitározni. De türelmes vagyok. Nem sietek sehová…