Magányos sport az enyém - Szávay Ági a fájdalommal teli évekről

– Unatkozik?

– Dehogy! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már aktív versenyzőként elkezdtem tervezgetni a jövőmet. Egy élsportoló nem abban gondolkodik, hogy mi lesz vele öt év múlva, hanem az aktuális mérkőzésekre koncentrál. Lényegében napról napra él. Amikor végleg letettem a teniszütőt, egy ideig pihentem. Erre a betegségem miatt szükség is volt. Aztán több mindennel kezdtem el foglalkozni, mára egymást érik a bejegyzések a naptáramban. Szerettem volna a tenisz közelében maradni, és ez részben sikerült is.

– Visszavonulását sem tervezte el előre?

– Azért az sokáig érlelődött. Fél évet kihagytam, aztán visszatértem. Addigra kiderült, mi okozta a mérhetetlen derékfájdalmamat. Fáradásos törést állapítottak meg az egyik csigolyámban, amivel nem nagyon tudtak mit kezdeni az orvosok. A lehetetlennel próbáltam szembemenni. Így legalább tiszta a lelkiismeretem. Ha nem veselkedek neki újra, talán életem végéig marcangol a bűntudat. Hosszú döntési folyamatot zártam le azzal, hogy tavaly februárban bejelentettem a visszavonulásomat.

– Nehezen szánta rá magát?

– Hát persze. Gondolja csak el: kiskorom óta a tenisznek élek, és egyszer csak le kell mondanom róla, ráadásul nem önszántamból, hanem egy külső körülmény miatt. Nem volt más választásom, mint befejezni.

– Okol valakit miatta?

– A felnőtt profi meccseimet végig súlyos betegen játszottam. Ha nagyon akarnék, tudnék okolni embereket, hiszen 2007 óta fájt a derekam. Évekig nem sikerült megállapítani, mi a bajom. Többször végeztek rajtam MR-vizsgálatot, de ott csak a lágyrészek látszódnak, törésre nem is gondolt senki. Találtak két kezdődő gerincsérvet, azok gyógytornával rendbe jöttek. De továbbra is iszonyatos kínokat okozott a derékfájásom. Fejemhez vágták, hogy csak beképzelem magamnak, meg lusta vagyok, nem akarok edzeni.

– Bántották az igaztalan vádak?

– Nagyon. Sokat sírtam otthon. Ha öt sorozatot kért az edzőm, én hatot csináltam, nehogy támadási felületet hagyjak magamon. Ellenem szegültek az újságírók, rosszízű cikkek jelentek meg rólam. Akkor kezdtek visszatáncolni, amikor az orvosok előálltak a pontos diagnózissal. Én is örültem neki, hogy végre tudom, mi okozza a fájdalmaimat, ám addigra a folyamatos megterhelés és erőltetés következtében mindkét oldalon törött állapotban és szilánkos darabokban volt a gerinccsigolyám.

– Hogyan tudott ilyen állapotban játszani?

– Csak fájdalomcsillapítókkal. Ki is készült a gyomrom. Mellékhatásként pedig inzulinrezisztencia alakult ki, nem jól működik a pajzsmirigyem, gondok vannak a szívemmel, visszajött a gyerekkori asztmám, folyamatosan fulladok. A derékfájást már megszoktam, ha nem érzem jól magam, leülök vagy lefekszem. Muszáj napi kilenc-tíz órát aludnom, hogy ne legyek hullafáradt. Számolnom kell azzal, ha elmegyek egy buliba, utána három hétig tart, mire kipihenem magam. Nem könnyű így élni, hiszen még csak huszonöt éves vagyok.

– Érdekel, hogy miként reagált visszavonulásának hírére a teniszvilág.

– Örülök a kérdésének, mert végre elmondhatom az igazságot. Kemény szabályokkal működő versenytársadalom a teniszezőké. Amikor egy év kihagyás után visszamentem játszani, egyetlenegy ember kérdezte meg, hogy hol voltam, mégpedig az orosz Gyinara Szafina, akivel a mai napig jóban vagyok. Külföldi versenyzőtársaim fejében inkább az járt, hogyan tapossuk el a gyengébbet. Mindenki örült, hogy nem kell ellenem többet játszania. Én ezt úgy értékelem, hogy még betegen is veszélyt jelentettem számukra.

– Nincsenek barátságok?

– Ha vannak is, csalódás a vége. A lányok között óriási a rivalizálás, az irigység. Tőlem ez mindig távol állt. Sokkal rokonszenvesebb a fiúk mentalitása: egymás ellen küzdenek a pályán, majd utána közösen mennek el sörözni. Magyarországon azokkal a teniszezőkkel vagyok szorosabb kapcsolatban, akik szintén befejezték már a pályafutásukat. Rendszeresek a találkozásaink Kapros Anikóval, Marosi Katival, Gubacsi Zsófival, Mandula Petrával.

– Most, hogy éli a civil életét, sokan keresik a kegyeit?

– Érdekes helyzetbe kerültem. Itthon próbálok a teniszért tenni, és ezzel sok embernek konkurenciája lettem. Sajnos ebben a sportágban nincs összefogás. Mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti. Ha valamiféle szakmai együttműködést kezdeményezek, akkor az esetek többségében bezárulnak a kapuk előttem. Civil irányból viszont elég jelentős segítséget kapok.

– Hogyan szeretné felvirágoztatni a magyar teniszsportot?

– Mindenképpen a Magyar Tenisz Szövetséggel közösen. Furcsa módon eleinte ott is támadásnak vették az aktivitásomat. De tisztáztuk: ugyanazt a célt képviseljük, sokkal könnyebb lehet a fiatalokért végzett munka együtt. Nyáron edzéseket vezetek az Erzsébettáborokban. Szeretném az önkormányzatok segítségével elérni, hogy a mindennapos testnevelés keretében teniszezhessenek a gyerekek. Vannak jótékonysági megbízatásaim is: voltam a Habitat for Humanity, a Magyar Vöröskereszt sportolói nagykövete, most a speciális olimpikonok tenisznagykövete vagyok.

– Azt hallottam, saját akadémiáról álmodozik.

– Mindenképpen jó lenne egy saját bázishely. Remélem, minél előbb összejön. Imádok tanítani, most a XI. kerületben foglalkozom kicsikkel. Tavaly Soltvadkerten határon túli fiataloknak szerveztem ingyenes tenisztábort, ezt is szeretném folytatni. Szívesen megyek vissza, hiszen ott nőttem fel. Szükségét érzem egy alapítványnak, amelyen keresztül a kiugró tehetségeket támogathatnám. És ha majd meglesz a menedzseri diplomám – most kezdem ezt a szakot a Testnevelési Egyetemen –, akkor az általam felfedezett játékosok útját is egyengethetem.

– Hogy fiatalon félbeszakadt a karrierje, azzal a győzelemért járó pénzdíjaktól is elköszönhetett. Valaki kiszámolta, hogy rövid pályafutása során 427 milliót keresett. Tudott belőle félretenni?

– Ha már pénzről van szó, hadd tegyem hozzá, hogy nekem 17 éves koromra harmincmilliós tartozásom halmozódott fel, amit törlesztenem kellett. Nálunk a versenyzőknek maguknak kell fizetniük az edzőt, az utazást, a szállást, a menedzsercégeknek járó százalékot. És az elnyert összegekből jelentős részt elvittek az adók. Egyébként nem azért akarok tenni a teniszért, hogy profitom legyen belőle. Nekem ez az életem. Azt szeretném, ha a mostani fiataloknak könnyebb lenne az előrehaladás, nem nekik kellene kitaposni az ösvényt, mint annak idején nekünk.

– Szerintem a sajtót illetően is tud tanácsokat adni. Most milyen viszonyban van a médiával?

– Korábban csak a menedzseremen keresztül lehetett elérni, és mivel állandóan külföldön voltam, nagyon megválogattuk, hogy kiknek nyilatkozom. Amikor hazajöttem, azt a kis időt inkább a családommal töltöttem. Most más a helyzet, a magam ura vagyok. Egyvalami azonban nem változott: a magánéletemről nem szívesen beszélek. Persze ismert emberként ezt sem tudom kikerülni, de jogom van nem nyilatkozni. Bár a megkérdezésem nélkül is össze tudnak dobni rólam egy címlapot. Erre nemrég volt is példa. Amit leírtak, annak a fele sem igaz.

– Angolból nyelvvizsgát tett, rajzolni tanul. Van mit bepótolnia?

– Húsz-huszonöt évet nem lehet bepótolni. Nyitottságom révén olyan dolgokat is kipróbálok, amelyekre eddig nem volt lehetőségem. Igyekszem minél többet együtt lenni a barátaimmal. Három különböző általános iskolába jártam a költözések miatt, magántanulóként voltam gimnazista, a nyári programok idején pedig edzenem kellett. A tenisz nagyon magányos sport. Hiába világverseny, hiába luxushotel, a játék végeztével egyedül vonul vissza az ember a szobájába. Az én időmben mások voltak az internetes lehetőségek, ha valaminek örültem, azt csak az edzőmmel tudtam megosztani. Sírni viszont csak akkor sírtam, ha magamra zártam az ajtót. Sokat sírtam, nagyon sokat...