Rekviem a lovakért

Ők talán így emlékeznének, ha emlékezhetnének:

Mi nem akartunk háborúba menni, nem hajtott vélt vagy jogos sérelem, politikai vagy gazdasági érdek. Végeztük a mezei munka nehezét, barázdát szántottunk az új kenyérnek, húztuk a kövér búzakévékkel megrakott szekeret. Okos szemünk messziről megismerte a házat, az istállót, ahol jóízű abrak, tiszta ivóvíz, szalma várt. Gazdánk szeretett minket és büszke volt ránk, gazdasszonyunk falat kenyérrel, répával kedveskedett. Aztán jött a háború, behívták a gazdánkat és bennünket is. Amikor a vasútállomásra kísért, búcsúzóul megveregette a nyakunkat.

Durva szóval levegőtlen, szűk tehervagonokba zsúfoltak bennünket. Kevés volt a takarmány és a víz. Aztán nagy épületekben szállásoltak el, piszkos szalmán feküdtünk az utazástól elgyötörten. Megkezdődött a kiképzés. Sárban, hóban, fagyos utakon húztuk a hadtápos szekereket, tüzelőállásba a sokmázsás lövegeket. Sokunkat huszárlónak képeztek ki. Katonákkal a hátunkon, vérig sarkantyúzva rohantunk az ellenségre gyilkos ágyú- és géppuskatűzben, mi kaptuk az első golyókat, cipeltük a sebesülteket.

Közülünk is sokan megsebesültek és meghaltak. Szemünk egykor vidáman csillogó fénye megtört, opálos lett, szomorú és bánatos. Már csak magunk elé néztünk, hogy ne zuhanjunk gránáttölcsérbe. Átléptük az elesett katonákat. A takarmány kevés volt és penészes, ittuk a pocsolyák szennyes vizét, ha kínzott a szomjúság. Szorongtunk leégett tetejű épületekben, fuldokoltunk a Júliai-Alpok tavernáinak füstös, sötét levegőjében. Orrunkat csípte a lőporfüst, fülünket a tüzérségi gránátok robbanásai, a harci ordítás, sebesült és haldokló katonák jajkiáltásai hasogatták.

Megsebesültünk és meghaltunk nyomorultul. Emlékezzetek ránk is, emberek!

Pálfi Ferenc
Érd