Zsenikből nem élnénk meg - Interjú Kürti Sándorral

– Miért kanyarodott le a kőolajipar jól kitaposott útjáról? Megérezte az informatika jövőjének szelét?

– Igazság szerint 1985. április 5-én reggel bementem dolgozni a százhalombattai kőolaj-finomítóba, és tizenkilenc éves törzsgárdatagság után, váratlanul délben már az utcán találtam magam. Fél évig nem tudtam elhelyezkedni, a családommal feléltük a tartalékainkat. Villamosmérnök testvérem, János adott feladatot. Ő akkoriban egy állami vállalatnál mágneses adattárolással foglalkozott, de már vállalkozgatott: saját szabadalma alapján meghibásodott mágneslemezeket javított. Vegyészmérnökként jól értettem a vegyszerekhez, ügyesen mosogattam a műanyag dobozokat, amelyekben az adattárolók voltak – és közben kijártam még egy egyetemet.

– Mekkora üzlet volt hibás adattárolókat javítani?

– Nálunk: óriási! A világ jobbik felén értelmezni se tudták volna a tevékenységünket, merthogy ott besétáltak a boltba és vettek új adattárolókat. A fejlett kapitalista államokban létezett az úgynevezett COCOM-lista, amely szigorúan szabályozta, hogy milyen és mennyi csúcstechnológiai eszköz kerülhet a szocialista országokba. Nekünk szerencsénk volt, különleges tudás birtokába kerülhettünk: én a kőolaj-finomítóban már ’71-ben IBM 360/40-es gépen, az akkori csúcstechnológiával dolgoztam, a testvérem pedig körbeutazta a világot és számítógép-honosításokat végzett a szocialista országok számára. A Kürt Kft. az alapításakor bérelt egy Patyolat-fiókot a budai Fehérvári úton, hogy az ügyfélszolgálatunkra behozhassák a rossz adattárolókat. Az üzlet egyik ajtaján a koszos ruhákat cipelték be, a másikon a hibás winchestereket – igaz, bent ugyanaz a hölgy fogadta az ügyfeleket. Nemegyszer elromlott puskával is beállítottak, meg sörétet kerestek, mert a winchester kifejezést az emberek másként értelmezték...

– Jól értem: akkoriban még maguk az adattárolók jelentették a menteni kívánt értéket?!

– Így igaz. Magyarországon a rendszerváltás, a nyitott piacgazdaság jelentett történelmi fordulatot. A számítástechnika világában pedig az a felismerés, hogy nem az adathordozó az igazi érték, hanem a rajta tárolt információ, azt nem szabad veszni hagyni. Mi a javítgatásokkal egy lépésre voltunk az adatmentéstől, a sajátos magyar viszonyok között kikísérletezett tudásunk egyszer csak keresett lett, két-három évvel megelőztük a fejlett világot. Emlékszem, amikor a Patyolat-irodánkba beállított az Interpol a magyar rendőrséggel: Angliából hoztak számítógépes eszközöket, amelyeken valószínűleg úthengerrel mentek át, hogy eltüntessék egy 400 millió fontsterlinges sikkasztás nyomait. Négy éve járták a világot, senki sem tudott segíteni. A mi tapasztalt szakembereink számára ez nem jelentett különleges kihívást, egy éjszaka alatt megoldottuk a problémát, bebizonyosodott a csalás. És a tény: még kalapáccsal sem lehet adatot biztonságosan eltüntetni.

– Hogyan tudták megőrizni ezt a versenyelőnyt?

– Hadd meséljem el az egyik nagy leckémet. A kanadai állam 1989-ben tanácsadókat küldött ide, akik ingyen segítettek a kezdő vállalkozásoknak, a Kürt is kapott egy öregembert. Roppant egyszerű kérdéseket tett fel. Hányan vagytok? Bár csak tízen voltunk, magyar szokás szerint tizenötöt mondtam, hogy nagyobbnak lásson. Mivel foglalkoztok? Kérem, mi mindenhez értünk, a számítógép-szereléstől a tesztelésen át a javításig. Ez nem jó, nem vagytok hitelesek, ingatta a fejét a kanadai, a vevő szakembert akar, méghozzá a legjobbat, úgyhogy válasszatok ki egy területet, és csak azt hirdessétek. Hogyhogy csak egyet?! Nem ismeri a magyar viszonyokat, így éhen fogunk dögleni! Csak kötötte az ebet a karóhoz, úgyhogy mondtam neki: legyen az adatmentés. Nagyszerű, bólogatott. De ahogy hazament, visszaírtuk az összes tevékenységet. Egy év múlva visszajött és elém állt: nem hiszi el, hogy a kanadai állam ilyen hülyéknek nyújt segítséget, mint mi vagyunk. Ez megfogott. Milliárdokat köszönhetünk a felismerésnek: egy dologban legyél nagyon jó! Így építettünk márkát és szereztünk rangot világszerte az adatmentéssel.

– Mennyi adatot mentenek meg az enyészettől?

– Évente átlagosan négyezer mentést végzünk. Tavaly 2 petabájt (peta = 1015) adatot „hoztunk vissza”.

– Ekkora számot értelmezni sem tudok…

– Ez akkora mennyiség, hogy ha minden bitet egy homokszemnek képzelünk el, akkor ennyi homokszem egymás mellé téve 9 milliárd kilométer hosszúságot ér el. Ez a méret megegyezik a Naprendszer átmérőjével a Neptunusz bolygónál mérve, és a fénynek több mint nyolc órába telik ekkora távolság megtétele.

– Így sem lett sokkal könnyebb felfogni…

– Megértem. És a helyzet fokozódik! Az elmúlt évben keletkezett a világ összes eddig létrehozott elektronikus adatának 90 százaléka. Beláthatatlan növekedés indult el.

– Azt már említette, hogy az adatokon nem mindig „fog” az úthenger se. Vajon megvédeni könnyebb az információkat?

– Abszolút biztonság nincs. A világ legnagyobb cégei is estek már áldozatul különböző hackertámadásoknak, rendszeresek az informatikai visszaélések, nem beszélve a természeti katasztrófákról. Az elkövetkező évek arról fognak szólni, hogyan tudjuk az exponenciális mértékben növekvő adatmennyiséget biztonságosan tárolni, feldolgozni és elemezni. 2000-ben még élt az öreg kanadai, úgyhogy megkérdeztem: a Kürt-adatmentés mellé társítható-e az információbiztonsági üzletág? Egész jól hangzik, felelte, mert nekünk elhiszik: ha tudjuk, mitől omlik össze egy rendszer, tudjuk azt is, hogyan lehetne megelőzni. Évente több százmillió forintot költünk kutatás-fejlesztésre, hogy a Kürtnek mindig legyenek válaszai az új kihívásokra.

– Úgy képzelem, hogy ehhez a legjobb informatikuselmékkel kell dolgozniuk. Hogyan „gyűjtik be” őket?

– Nehezen. Nemrég három helyre kerestünk fiatal munkatársat. A fejvadász cég 180 fős szakemberlistát állított össze – közülük csak kettőt tudtunk kiválasztani, egy magyart és egy kanadait. Fontos lenne, hogy egyetemeink felelősségteljesen gondolkodó, nyitott és kitartó embereket bocsássanak ki, akik képesek másokkal közös célokért dolgozni, briliáns ötleteket együtt sikerre vinni. Sajnos nem ilyen fiatalok diplomáznak. Mindenki gyorsan és egyedül akar boldogulni. Márpedig nálunk nem ritka, hogy egy tehetséges fiatal négy-öt évig jószerivel semmi hasznosat nem termel a cégnek, „csupán” beletanul ebbe a speciálisterületbe. Ott, azon a polcon a világ legjobb egyetemei: a Harvard, a Stanford és az MIT tankönyvei sorakoznak, azokból igyekszem elsajátítani a csapatépítés módszertanát. Szóval én nem csak zseniket keresek, ugyanis itt nem élnek meg a primadonnák.