Fohász a hegyen - menet a Palócok Vigyázó Nagykeresztjéhez

Lapunkat is meghívták a Palóc Búcsú napjára. A palócság hitét, összetartozását jelképező fehér acélkeresztet – magassága 12, szélessége 6 méter – 2005 szeptemberében állították, s azóta minden év júliusában felzarándokol a környékbeli falvak népe ide.

A táj gyönyörű, felhő alig van az égen, a tűző napon jólesik az üdítő, az ásványvíz, a sütemény, a bor, amit a herencsényi házak előtt kínálnak. Nem önkormányzati, állami, uniós vagy isten tudja, milyen támogatásból, hanem ki-ki tiszta szívvel a sajátjából.

A faluból kiérve, a hegyoldalon aztán már csak a lengedező szellő csillapítja a hőséget, de panaszszó sehonnan sem hallik. Három kilométer a távolság a faluközponttól a keresztig – amikor a sor eleje felér a Gyürki-hegyre, a vége még az utolsó házaknál tart. Tizenegy óra után nem sokkal kezdődik az ünnepi szentmise. A Himnusz eléneklését követően Beer Miklós váci megyés püspök szól az egybegyűltekhez. A táblákon a magyarországiak mellett határon túli palócföldi falvak neve áll: Csáb, Kalonda, Apátújfalu, Füleksávoly és még számos település küldöttei az Ipoly túlpartjáról érkeztek – köztük Kóvár (Koláre) szülötte, Csáky Pál, Szlovákia volt miniszterelnök-helyettese, most európai parlamenti képviselője. A szlovák kormány kisebbségi ügyekért felelős tagjaként 2005- ben ő volt a herencsényi keresztállítás világi védnöke, Beer püspök pedig az egyházi védnök.

Hívők százai hallgatják őket: helyt kell állni palócként, magyarként, emberként, s ehhez az összefogás adhat erőt. Egy békétlen, feszültségekkel, sőt háborúkkal terhes világban a kereszt, a lélek békéjét kell „levinni” a hegyről, hogy a gyűlöletet, az oktalan előítéleteket felváltsa a szeretet.

Aztán a kereszthez járulnak sorban a küldöttségek, énekelve, imádkozva, fohászkodva az éghez. Nógrádmegyer, Rimóc, Herencsény után a szlovákiai palóc falvak küldöttei következnek: „Add meg, Uram, hogy minél több híd épüljön az Ipolyon, és minden magyar anyanyelvén tanulhasson a szülőföldjén…” A hangjukban olyan megindultság van, hogy a forró délben is beleborzong az ember. A kereszt talapzatát beborítják a virágok, tarisznyákból föld kerül elő. Hoztak az erdélyi Szilágynagyfaluból, a horvátországi Harasztiból – szól Szenn Péter, a '90-es évek háborújában sokat szenvedett magyar falu református lelkésze is –, de még a lengyelországi Szaflaryból is, amely szintén testvértelepülése Herencsénynek.

Majd megindul a menet lassan lefelé, vissza a faluba, ahol közös ebéd várja a Palóc Búcsú résztvevőit. Délután a művelődési ház melletti szabadtéri színpadon műsort adnak a palóc falvak együttesei, hagyományőrző csoportjai, este pedig bál következik...

Ebéd után az egyik szervezővel, köztiszteletben álló gazdával beszélgetünk. Herencsénynek száz éve még több mint 1200 lakója volt – mondja –, ma 600 lelket számlál. Ez a csökkenés szerinte kicsiben a fogyatkozó palócság sorsát jelképezi. A palócok – az egyik leggazdagabb, legszínesebb kultúrájú magyar népcsoport – számát egykor 600 ezer főre becsülték, mára ez megfeleződött-harmadolódott – sóhajt. A trianoni békeszerződés szinte kettévágta Palócföldet, az idegenben maradt palócok lélekszáma a tudatos elszlovákosítás következtében egyre apad – s a folyamat tragikus méreteket ölthet. A Palócok Vigyázó Nagykeresztje, az összetartozás Gyürki-hegyi jelképe figyelmeztet: itt az ideje megállítani.