Gyilkos út a Szaharán át - Egydekás vándorok Kamerunig és vissza

Nem tudom, megfigyelték-e már: ahol kevés az ember, ott sok a madár. Általában mindenféle állat. S ellentétben az emberrel, egészen jól kijönnek egymással. Pedig köztük is megvan a szigorú sorrend – a fecskék nagyjából a táplálkozási lánc közepén álnak. Ők megeszik a rovarokat, rájuk meg a ragadozók vadásznak. Főleg a kaba, amit, ha szerencsénk lesz, mi is megpillanthatunk. S még csak az eget se kell lesnünk, jelzik annak feltűntét a fecskék is. Hirtelen csend lesz, és másodpercek alatt eltűnik mind a szemünk elől. Pedig a kabasólyom kicsi, még a vadgalambnál is kisebb, de ha éhes, nem ismer kegyelmet. Imádja a jó kövér fecskehúst. Pláne a partifecskét, mert annak lassúbb a röpte, és majd’ mindig tömegben érzi jól magát. A zalkodi törőparton is van vagy háromezer fészek, ez alsó hangon is kétezer pár meg a szaporulatuk. Válogathat köztük a kaba.

De szegény fecskékre nem csak neki fáj a foga: előszeretettel vadászik rájuk a nyest és a menyét is, s legfőképp a róka. Persze az nem tud repülni, de nem is a levegőben kapja el a zsákmányt, bebújik érte a föld alá. A partifecske ugyanis, mint a neve is mutatja, a földben fészkel. A homokgödrök, löszfalak, de leginkább a folyók meredek partjába vájja a fészkelőüregét. Ezt úgy képzeljük el, mint egy nagy lopótököt, amivel a hordóból a bort szívják. Van a vékony, egy méter hosszú nyél, a végén meg a kisebb fazéknyi tartály – no, ott van a fészek meg a tojások, majd a fiókák. Tudja ezt a róka is, ám a meredek falon legfeljebb kötélhágcsón ereszkedhetne le a lyukakig. Kötele azonban egyik rókának sincs, de remek szimata mindnek. Elég is nekik. A legfelső sor fészkei hatvanhetven centire rejtőznek a felszíntől, a róka orrának és karmainak ez semmi. Pár perces ásás után már lent is van a fészeknél – és volt tojás, nincs tojás.

– Képesek három-négyszáz fészekaljat is megsemmisíteni egyetlen szezonban – mondja dr. Szép Tibor, a Nyíregyházi Főiskola Környezettudományi Intézetének igazgatója.

A partifecskék világszerte ismert kutatója most egyáltalán nem úgy néz ki, mint ahogy az ember az egyetemi professzorokat elképzeli: bakancsán, nadrágján vastag sárréteg, és az arca is meglehetősen gyűrött. De ez nem meglepő, mert – mint a szezonban mindig – most is hajnali négykor kelt, és este kilenckor még kint csúszik-mászik a terepen, ami hál’ istennek nincs kirakva térkővel.

A szabolcsi földvár alól jövünk, ahol a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Nyíregyházi Csoportjának áll egy ágyakkal telezsúfolt kis parasztháza, a Madárvárta. Ez az Akció Riparia gyűrűzőtábor főhadiszállása, innen indulnak ki a terepre az elszánt madarászok. Most is vannak kint a zalkodi partokon vagy heten, akik csak a déli órákban időznek a házban. Esznek, zuhanyoznak, ejtőznek egy kicsit az árnyékban, amit teljesen nélkülözniük kell a parton. Ott nappal van harmincöt- negyven fok is, csak éjszakára hűl le kicsit a levegő. Igaz, ott a Tisza meg a hűs habok, ám a folyó tíz méternél is mélyebb, a part pedig szabályosan leszakad a vízbe. De nem úgy, ahogy a professzor úr meg a fecskék szeretnék!

– Sajnos az idén elmaradtak a tavaszi, nyár eleji áradások, amelyek megszaggatnák a partot – mondja. – Pedig ezzel a parazitáktól hemzsegő üres fészkek is megsemmisülnének. Nekünk kell a fecskéknek segíteni. De így is sok a parazitáktól szenvedő fióka, ami azt is jelenti, hogy vonuláskor nem lesznek a legjobb erőben, pedig irdatlan nagy út vár rájuk.

Az oroszországi folyókat nem számítva, a zalkodi nagy kanyar évtizedek óta Európa egyik legnagyobb fecskekolóniájaként ismert. Ma is az. A fél kilométernél is hosszabb meredek falat mintha sörétes puskával lyuggatták volna ki! De ha Szép Tiborék csapata nem fog ásót, lapátot, és nem kezdik a folyó helyett a munkát, most sokkal kevesebb madarat számlálhatnánk. Magyarországon jelenleg körülbelül ötvenezer pár él, ebből a Tisza mentén mintegy tízezer, túlnyomó többségük a felső szakaszon. Az alsó szakaszon szinte teljesen eltűnt a faj, ami főleg a fészkelőhelyek drasztikus csökkenésével magyarázható.

Szép Tibor nemcsak a parti-, de a többi fecskefaj sorsát is figyelemmel kíséri, lemegy utánuk egészen Afrikába. Négyszer is járt már ott, de a partifecskék telelőhelyét egészen a legutóbbi időkig nem tudta megfejteni ő sem. Mostanában nyert bizonyosságot, hogy a kedves kis madarak tiszai állománya Kamerunban, a Csád-tótól délre eső területeken töltik a telet.

A pontos információ jórészt egy aprócska, alig gyermekkörömnyi fémlapocskának köszönhető. Geolo–kátor a neve, és alig több fél grammnál.

Felerősítik a madárra, és a parányi szerkentyű rögzíti mindennap, mikor kelt és nyugodott a nap, amely alapján meghatározható pár száz kilométeres pontossággal, merre volt a madár az adott napon. Visszatérve aztán leszedik a fecskéről, és kielemzik az elmúlt év adatait. A gyűrűzősátorban a madarászok, Nagy Zsolt, Nagy Tibor, Pelenczei Ákos, Danku János, Danku Anna és Juhász Dorka, nekünk is megmutatják a „műszert”. Egyszerűen nem hisszük, mi mindenre képes!

Igaz, az ára is borsos: magyar pénzre átszámítva huszonötezer forint. Egy uniós pályázat támogatásával, a geolokátort kifejlesztő svájci kutatócsoporttal közösen 2012–2013 során a világon elsőként tudták sikeresen alkalmazni ilyen kistermetű madárfajon. Nyugat-Európa-szerte persze másra is futja. Például mesterséges odúkra: miután arrafele kevés a homok- meg löszfal, mesterséges falakat építenek, amelyekben fészkelésre alkalmas üregeket alakítanak ki. És a fecskék fura módon elfogadják! Igaz, ez se olcsó mulatság, egy kétszáz fészkes kolónia kialakítása ötmillió forintba kerül.

A mi fészkeinkbe általában öt tojás kerül, amelyekből három-négy fióka kel ki. De csak harminc-negyven százalékuk éri meg a következő évet. A legtöbben a vonuláskor pusztulnak el. A közhiedelemmel ellentétben nem is a tenger, hanem a Szahara átrepülése során. A sivatag ugyanis kétezer kilométer széles, és alig van víz, élelem. A tengeren viszont vannak szigetek, ahol fel tud töltődni a fecske, amely egyébként naponta akár öt-hatszáz kilométert is képes megtenni.

– Sajnos a Földközi-tenger környékén is egyre rosszabb a helyzet – mondja Szép Tibor. – A madarak víz közeli pihenőhelyeit feltöltik, nyaralótelepeket hoznak rajtuk létre. De az itthoni tavaszi táplálkozással is egyre nagyobbak a gondok. A korábbiaknál hamarabb tavaszodik ugyanis, és a rovarvilág is hamarabb ébred – a mi madaraink viszont az évezredek alatt kialakult szokásaikon nem tudnak változtatni, így lemaradnak a nagy tavaszi rovarbőségről.

Szerencsére most nem éheznek, vígan köröznek a folyó fölött, ahol emberi szemmel nem is látható rovartömeg repdes, a fecskék azokra vadásznak. Fél szemük azért a magasban – bármikor feltűnhet a kaba. De hát annak is enni kell, otthon azt is éhes fiókák várják…