Hagyják békén a vidéket! A képviselő bemutatja, hova megy el a támogatás

– Az asszisztense azt üzente, hogy ha saját környezetében, Túrkevén akarom felkeresni, akkor ma jöjjek, mert nem tudja, legközelebb mikor lesz ismét itthon.

– Jól mondta, tegnap még Pesten voltan, holnap reggel utazom vissza, legközelebb pedig talán a hétvégén jövök haza, de megint csak egy napra.

– Miközben aratási időszak van…

– Arra céloz, hogy aki életvitelszerűen gazdálkodik, annak ilyenkor itthon lenne a helye? Igaz. Amikor megválasztottak országgyűlési képviselőnek, tudtam, hogy szükségem lesz egy ispánra. Ahogy régen is tették azok a gazdák, akik politizálásra adták a fejüket. Fel is vettem egyet.

– Akkor tehát minden rendben van.

– Azt azért nem mondanám. Az ispánom ugyanis a héten elment szabadságra, így hát összejöttek a dolgok, s megint éppen csak a hozzám közel állókra nem marad időm.

– A feleségére például, aki a négy gyermekük közül a legkisebbel a karján sétálgat az udvaron?

– Rá sem, meg a gyerekekre sem, de most első a gazdaság. Szerencsére nem ma kezdtük, és van egy másik segítségem is, aki nagy súlyt vesz le a vállamról. Ő itt van mindig, így többnyire mindenki tudja, mi a feladata.

– Ahogy jöttem be, az ismertető táblákon kihalt állatokról olvashattam. Körülöttünk pedig lovak, gyerekek, oktatóterem, benne előadás. Mi végre?

– A Nimfea Természetvédelmi Egyesület szervezésében a környéken lakó gyerekek számára szervezünk napközis táborokat. Addig se legyenek felügyelet nélkül, ameddig a szüleik dolgoznak. Már amelyiknek van munkája. Ezért csak minimális összeget kérünk, a szülők egy része úgysem tudná a teljes költséget téríteni.

– Ennyire szegény lenne ez a vidék? A költő Kunság mezein még ért kalász lengéséről tudósított…

– A kalásszal nincs is gond, legfeljebb a foglalkoztatottsággal. Túrkeve határában van például olyan gazdálkodó, aki több ezer hektárt művel négy-öt állandó alkalmazottal és néhány idénymunkással. Persze akad olyan is, akinek harmad akkora területen hetvenen dolgoznak vegyes kultúrákban, tisztességesen megfizetve.

– Még mindig nem értem: miért ennyire szegény a vidék?

– Mert elviszik az erőforrásait, vissza pedig kevesebbet osztanak. Az óriási támogatást néhány nagyberuházás kapja, például az Audi, a Mercedes, a Hankook. Közben például a mezőgazdaságigép- gyártásunk nem tud erőre kapni. Csoda-e, hogy ilyen rendszer mellett például nálunk, a Nagykunságban szinte semmire sem telik?

– A közelmúltban adták át a mezőtúri kórház milliárdból készült új szárnyát…

– Hogyne, csilivili minden, láttam. Aztán ha bemegy az ember a régi szárnyba vagy az SZTK-ba, mit tapasztal? A vécében nincs papír. Az ajtóról hiányzik a kilincs, nincs kuka, nincs törülköző a kézmosónál. Az adott keretből inkább sok-sok apró fejlesztésre lenne szükség, a kis- és középvállalkozások megerősítésére.

– Mire gondol, amikor azt mondja, hogy elviszik a vidék erőforrásait?

– A vidék legfontosabb értéke a termőföld, ám a haszna a városokban, leginkább a fővárosban csapódik le.

– Ezért is a vidék és a főváros közötti ellentét?

– Most, hogy gyakrabban megfordulok Budapesten, úgy érzem, mintha többről lenne szó. Mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Hiába magyar mind a kettő, a szavaknak, kifejezéseknek más az értelmük. Csodálkozik az ellentéten? Nemrég olvastam egy felmérés adatait, amelyek szerint a főváros egyes kerületeiben a svéd átlagszínvonalon élnek az emberek, nálunk meg itt, vidéken, moldáviai nívón. Az egyikre százmilliárdokat költenek, a másikat hagyják pusztulni.

– Ezek szerint jobban járna a vidék, ha meghagynák az értékeit, de nem is kapna semmit?

– Az bizonyos, hogy a Nagykunság egykor önfenntartó volt. Hatszáz négyszögölön megtermett egyetlen embernek mindene, amire szüksége volt, de a nagyobb családoknak is elég volt néhány magyar hold. Aztán elhitették az emberekkel, hogy ez nem korszerű. Az eredmény? Ma nem önellátóak – és egyre lejjebb csúsznak. Nincs törekvés az önállóságra, mindenki mástól várja a segítséget. A polgármestertől, a kormánytól, az uniótól. De a segítség nem érkezik.

– Kicsit leragadtam annál a több ezer hektárnál, amit néhányan művelnek. Miképpen koncentrálódhattak ekkora birtokok?

– Ügyeskedéssel, erőfölénnyel való visszaéléssel. Ez ma is zajlik, és a mostani földforgalmi törvény is ezt gerjeszti. Nem állítom, hogy nincs szükség nagy birtoktestekre, ám az kétségtelen, a mostani arányok nagyon egészségtelenek. Ezért is határoztam el, hogy végigjárom az országot és bemutatom, hová mennek el a támogatási pénzek. Miként van az, hogy a garas mindig odagurul, ahol már van. Minél nagyobb egy birtok, annál nagyobbat kaszál a gazdája anélkül, hogy a támogatást adó mérlegelné, hány embernek jelent mindez megélhetést.

– Éppen mostanában hallani arról, hogy ennek vége szakad, és a legnagyobbak a korábbinál kevesebbre számíthatnak, ellentétben a kicsikkel.

– Nyugtával dicsérjük, ki tudja még, mi lesz abból… De ha így lesz, az szerintem is támogatandó, persze feltételekkel. Mert nem pusztán a birtokméret a mérvadó, hanem a foglalkoztatás és a gazdálkodás értékteremtő jellege is.

– Egyébként honnan lesz ereje végigjárni a vidéket, miközben összesen öten alkotnak egy frakciót?

– Megbeszéltem a feleségemmel, hogy ezt a négy évet apait-anyait beleadva csinálom végig. Csak így van értelme. Meglátjuk, sikerül-e ennyi idő alatt elérnünk azt a kritikus tömeget, amelyik szájról szájra adja tovább, miképpen lehet jobb élete a vidéknek. Ha nem sikerül, akkor szerintem nincs értelme harmadszor is egy ötszázalékos pártba energiát feccölni.

– És most van? Tudnak bármiféle eredményt elérni?

– Ez nagy kérdés. Van, aki azt mondja, vonuljunk ki a parlamentből, hiszen csak a demokratikus díszlet szerepét töltjük be.

– Nem tűnik könnyű feladatnak, amire vállalkoztak, hiszen a kormányzó párt népszerűsége annál nagyobb, minél kisebb egy település.

– Ezen nem csodálkozom, a kutya sem akarja, hogy a 2010 előtti kormányzás visszajöjjön. De említhetem a nagyszüleim példáját is: hat muraközi lovukat hajtottak el az udvarukból a téeszesítés idején, persze, hogy szüleim azok mellé állnak, akik látszólag legyőzték ezeknek a kommunistáknak a szellemi örököseit.

– Ön egyébként miképpen került kapcsolatba az LMP-vel?

– A Nimfea Természetvédelmi Egyesület számára végzett jogi munkát többek között Schiffer András társelnök, megjegyzem, 2005-től túlnyomó többségében teljesen ingyen. Ő szólt 2007-ben, hogy alakul egy ökopolitikai szervezet, tagjai közt a helyem. Ott voltam az Esztergomhoz tartozó Búbánat- völgyben, ahol tíz-egynéhányan letettük a későbbi LMP alapjait.

– Aztán hamarosan ott is hagyta őket. Most pedig mégis országgyűlési képviselő a lista negyedik helyéről.

– Lehetett volna már 2010-ben is nyerő helyem a listán. De inkább visszaléptem, mert túl sok volt a nézeteltérés, és láttam, hogy előbb-utóbb úgyis szét fog hullani a képviselőcsoport, és azzal az LMP is.

– Mindent ilyen pontosan lát előre?

– Ezt nem volt nehéz kitalálnom. A volt fővárosi LMP-sek összejöttek időnként a Szimpla-kertben, amiről egyébként én azóta sem tudom, hogy hol van, és eldöntötték a kérdéseket nélkülünk. Rólunk, a vidékiekről is, ráadásul szervezkedtek ellenünk. Tudtam, hogy ez nem mehet így sokáig. Viszont akik a szakadás után is maradtak, azok a 8 millió nem budapesti érdekei iránt is érzékenyek.

– És az meddig mehet, hogy hetente csupán egyszer-kétszer látja a családját?

– Remélhetőleg őszre már ők is velem tudnak jönni. Igaz, ezt terveztük már közvetlenül a választás után is, ám az Országgyűlés – bizonyítandó, mennyire családbarát… – legfeljebb ötven négyzetméteres lakás bérlését támogatja számunkra, hatunknak is. Ha nagyobbat akarunk, egy fillér hozzájárulást sem kapunk. De inkább vállaljuk saját zsebből a teljes költséget, hogy együtt lehessünk.