Harsány nevetés a nézőtéren, aztán bezárul az ajtó, és feszült csend

A 134 perces, háromdimenziós szemüvegben élvezhető „sztori” itt-ott jócskán eltér a bibliai alapoktól. Az első órában van látvány bőven, de néha már azt sem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk. A kőóriások (bukott angyalok) felmentő akcióját látva például – akik meghiúsítják a rossz emberi hadak bárkafoglalását – a teremben harsány kacagás tör ki.

De bezárul a hatalmas bárka ajtaja, és Noé (Russel Crowe) magára marad a nagy vízen a családjával meg az állataival. És itt kezdődik az igazi dráma, innentől érdekes a film. Az egysíkú szuperhős, aki eddig szamurájként aprította a rá támadó ellenséget, a bezártságban megroppan. Egyre inkább kiesik az Isten által rárótt szerepből, s lassan rögeszméjévé válik: az állatok megérdemlik, hogy éljenek, de a gyarló, bűnös emberiség megérett a pusztulásra. Ő maga és családja tehát már csak arra hivatott – magyarázza feleségének, Námehnek (Jennifer Connelly) –, hogy „Isten állataiért” mindent megtegyenek, de az emberi fajnak fiaikkal ki kell halnia.

Aronovsky itt egy nagyot „csavar” az eredeti özönvíz-történeten, amely szerint Noé és asszonya meg a három fiuk mellett ott a bárkán a három menyük is. A film szerint csak a legidősebb fiú, Hám választottja, a meddőnek hitt Ila (Emma Watson) van velük – róla viszont apósa őrült monológja után kiderül: gyermeket vár. Noé kijelenti: ha lány lesz, akkor végezni fog vele, mert a lány majd újabb lányt szül – s így aztán az emberi faj soha nem hal ki. Ilának ikrei születnek – mind a kettő lány.

A jelenet alatt, amelyben Noé remegő kezében késsel áll a két unokája, a „gőgicsélő emberiség” felett, a szereplők és a néző idegszála pattanásig feszül. Végtelenül hosszúnak tűnik, amíg Noé arcán végigfolyik egy könnycsepp – és leteszi a kést.

Furcsa film a Noé – hitről, vívódásról, elvakultságról, a bezártság őrületéről. Russel Crowe alakítása teszi maradandó élménnyé.