Kék Szalag, vihar, árboctörés, borulás - a Rupert mentőhajó legsűrűbb napja volt

Izgalom kell? Adrenalinfröccs? Itt van! Balra csusszan a láb, a jobb mellé zár. Újra indul a bal, és követi a jobb – tánclecke ez kezdőknek, kissé nehezítve. Húsz centi széles pallón oldalazok, minden lépésnél meghajlik alattam, balra-jobbra kileng. Többen néznek. Már csak négy-öt csusszanás, mellézárás az út, és megérkeztem. A tihanyi kikötőben, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának mentőhajójára, a Rupertre értem.

Első kísérletre biztató, mondja Tóth Péter, a sürgősségi mentőhajó vezetője. Tóth, mint itt mindenki, önkéntesként szolgál, amúgy vízi túravezető, háti motoros siklóernyős tandempilóta. A hajó navigátora, Rubech József sem félős, a veszélyt keresi, hogy a fontosabbakat említsük: alpinista- és búváriskolát is vezet. A matróz, Rácz Ferenc is búvárkodik. A két mentőtiszt, Fogarasi Zoltán és Kondor Ákos sem kezdő, Győrött mentik az életeket, Fogarasi még a mentőtiszteket is tanítja. Lelkesedésemet csökkentve véletlenül se mondják: a pallón ők hordágyon viszik partra a sérülteket, sötétben, esőben, szélben, méteres hullámok mellett is.

Szerencsére nemcsak az idő telt, változott a vízi mentés a Balatonnál is. A „kisátkosban” elég volt, ha megkérdezték a jelentkezőt: tudsz úszni, fiam? Tudok, hangzott a válasz. És evezni? Azt minden magyar tud. Akkor jó, döntöttek, és a jelentkező máris csónakba szállt, szállásért, kosztért cserébe csónakjával egy strandon billegett, és ha elunta magát, vagy hogy az izma szálkásodjon, evezett. Biztosra ment, randevúkat beszélt meg csinos s kevésbé csinos lányokkal a Hullám nevű zenés, táncos szórakozóhelyen. Nem unatkozott, na!

Ma? Már a „mezítlábas” vízi mentők – őket csónakjaikkal a strandokon láthatjuk (80 ezer forint plusz áfáért) – 80 órás kötelező tanfolyamon vesznek részt. Vízből mentést, egészségügyi és kommunikációs ismereteket tanulnak, vizsgáznak is persze. Majd különös megméretés, vegyes úszás következik, 100 mell, 100 gyors, búvárúszás, és ha ez is sikeres, végre bólint a bizottság, rendben van, vízi mentőnek alkalmas. A profik? 2008 szeptemberében érkezett ide az első sürgősségi mentőhajó, a Rupert, majd évekkel később Ábrahámhegyre a Lomac. (A névválasztással nem sokat vacakoltak, utóbbit – kikötője okán – Ábrahám Lomacra keresztelték. A Rupert, ha jobb ötlet nem születik, nyilván a Tihanyi Rupert nevet kapja majd.) Mit tud a hajó? Két, 250–250 lóerős motor hajtja, úgy ötszáz liternyi üzemanyag fér bele, lehet vagy öt tonna, de ha sietnek, és nem túl erős a hullámzás, 90- nel is száguldhat.

Rosszkor érkeztünk: a középtávú meteorológiai előrejelzés ugyan kánikulát ígért, de két napja kissé váratlanul viharral, esővel front érkezett. Azóta melegszik ugyan az idő, napon már 30 fokhoz közelít, de a víz 20 fokos, úszni csak a bátrabbak indulnak. A szélcsendben a vitorlázók, szörfözők is csak a vitorlákat babrálják, vízen most közülük is csak kevesen mutatkoznak.

A vízi mentők árnyékba húzódva ülnek, várnak. Hetenkénti váltásban, folyamatosan napi 24 órában dolgoznak. Fő szabály: reggel kilenctől este hétig egy perc alatt kell a hajóra érniük, mentésre indulniuk. Este héttől – a szállásuk a hajótól nagyjából 1,5 kilométerre van – öltözésre, futásra, indulásra 15 percük marad. Fizetség? Pénzt nem kapnak, de szállást, étkezést igen, s erre a hétre a családot is magukkal hozhatják.

Megszokták már, tőlük balra az asszony pihen, jobbra az adóvevő. Ha riaszt, sietve, csendben felöltöznek, hogy a gyereket álmából fel ne verjék, azután rohannak. Ne várjon rájuk senki, itt minden másodperc számít. Mert ne feledjük, a Balaton viharban gonosz lehet: a víz felett vízpára lebeg, kevéske benne az oxigén, még biztos úszó is hamar bajba kerülhet. Most csendes a tó felszíne, alig fodrozódik. Tóth Péter is nyugodtan mutatja a hajót. A tervezők minden négyzetcentimétert igyekeztek kihasználni. Az öttagú személyzeten túl a sérültnek (esetleg sérülteknek) is kell itt hely. S persze a vízhatlan, törhetetlen ládáknak is. Mi van a ládákban? Nélkülözhetetlen gyógyszerek, injekciók. Reanimációs táska, EKG-készülék és defibrillátor, még oxigénpalack is. Aztán lapáthordágy, vákuummatrac, és így tovább, minden, ami egy jól felszerelt menőautóban is megtalálható. És itt ül még „Lukács testvér” is: Lucas a mellkaskompressziós gép. Míg az ember 2-2,5 perc múlva óhatatlanul fárad, Lucas nem lankad, kimeríthetetlenül és pontosan végzi a mellkaskompressziót, akár órákon át. Mondják, minimum másfél óra, míg vasárnaponként „műszakváltáskor” az addig szolgálatot teljesítő mentőtiszt a „friss” mentőtisztnek, mintegy leltározva is, a ládikákat átadja. Lényeg, hogy soha semmi ne fogyjon ki, és minden mindig pontosan a helyén legyen.

Most nyugalom van, s tart ez már vasárnap óta. Akkor egy kempingben áram ütött sérülthöz riasztották őket. A Lomac közelebb volt, ők indultak segíteni. De nem tétlenkedett autó sem a földön – ez előírás –, s mert nagy volt a baj, felszállt helikopter is. Ők itt hallhatták, úgy fest, a kollégák sikerrel jártak, a sérült valószínűleg megmenekült.

Ülünk hát, s riasztásra várunk. Illetve dehogyis várunk, a mentőhajón is az lenne a jó, ha egész nyáron meg se mozdulna, mert senki se lenne veszélyben, nem lenne rá szükség. Ilyen azért még sosem volt, s talán nem is lesz.

A legsűrűbb nap? Talán úgy két éve a Kék Szalag vitorlásversenyen volt. Este nyolckor tört ki a vihar. Sokan kerültek hirtelen bajba, riasztás riasztást ért. Utána nagyon nem is álltak meg. Árbocok törtek, vitorlások borultak, emberek kapaszkodtak a hajókba.

Úgy tűnt, annak a napnak sosem lesz vége. Sérült – szerencsére – kevés volt, de a vízi mentők egyetlen éjszaka 238 embert tettek, vittek a partra, a biztonságba. Csak a Rupert hatvan emberen segített, pedig akkora volt a szél, a hullámzás, hogy az ő motorjuk is ki-kihagyott. Éppen egy vitorlás kilenctagú személyzetét mentették, amikor a két hajó egymáshoz ütődhetett, a Rupert is megsérült. Megálltak volna? Dehogy!
Életek múlhatnak a ládika hiánytalan tartalmán

Míg mentőhajó mozdulni képes, nem áll le. Azután, amikor vége lett a harcnak, mindenki partra ért, a következő riasztásig pihenhettek kicsit. Mi tartja itt, a mentőknél Fogarasi Zoltánt? Néz rám, mint aki nem is érti a kérdést.

– A szerelem – feleli. – Szeretem a munkám. Észérvekkel ezt nehéz lenne elmagyarázni, másokon segíteni nagyszerű érzés. Volt egy professzorom, ő mondta, sohase gondoljátok magatokat Istennek. Életről, halálról ne ti döntsetek, mindegy, 500 grammos újszülött vagy 94 éves infarktusos a beteg, tegyetek meg mindent, hogy itt tartsátok őket. Ezt tanultam tőle, e szerint dolgozom, s ezt adom tovább. Van, hogy az ember veszít, hiába tesz meg mindent, nem jár sikerrel. Ez nagyon rossz, nehéz feldolgozni, de folytatni muszáj.

Az ember, ha beteghez riasztják, már útközben megtervezi a munkáját. Azután a helyszínen kiderülhet, rosszul számolt, semmi se úgy van, mint ahogyan gondolta. Vízen még inkább másképpen történik minden. Van, hogy a partot se tudjuk megközelíteni: a ládákkal a vízbe ugrunk, úszunk, gyalogolunk. Már a vízben vagy a parton vizsgáljuk, mentjük a rászorulókat. Köszönet? Miért járna ezért külön köszönet nekünk? Erre vállalkoztunk, ez a dolgunk, ez a hivatásunk. Igaz, az jólesik, amikor a beteget átadjuk, és a mentős kollégák vagy később a kórházból szólnak: fiúk, ez nagyon rendben volt! Vagy a volt beteg ír, üzen: köszönöm.

Idáig ér, aztán elhallgat. A víz csendes, felhő sincs, ám a rádiójuk szól: délutánra szél, este zivatar várható. Egymásra néznek, szólni se kell. Ma lehet, nem ágyban alszanak.