Mancs-szobrát befogadta a város - Most vacsipkékkel díszíti a rozsdaövezetet

A szobor tervezésekor cikkeket olvasott, megnézett jó néhány dokumentumfilmet és hosszan elbeszélgetett Mancs gazdájával, Lehóczky Lászlóval, aki felnevelte és betanította. Először – akkor még élt a kutya – körbefotózta a német juhászt, megépítette a vázat drótból és fából, majd agyagból megmintázta. Néha elkérte Mancsot a gazdájától pár órára modellkedni. Végül sikerült „elkapnia” a katasztrófák során Mancsra jellemző keresőpózt, amely olyan hiteles lett, hogy amikor ismét nála járt a kutya, megugatta a csaknem kész szobrot. Akkor megnyugodott: ez így rendben lesz. (Egyébként négy éve újabb felkérést kapott a szülővárosától: Jókainé Laborfalvi Róza színház előtti mellszobrának megformálására kérték fel.)

Szanyi Borbála miskolci szobrászcsaládban nőtt fel. Édesanyja, Varga Éva és édesapja, Szanyi Péter a szakma ismert művészei. Sok dudás egy csárdában? Náluk jól megfér, de elárulja: őszinték és kritikusak egymással, szakmai kérdésekben köztük nincs pardon!

A szülőktől örökölt tehetsége, maximalizmusa hamar beérett, hiszen fiatal kora ellenére szakmai önéletrajza imponáló. Számos bel- és külföldi kiállításon szerepelt, a hazaiak mellett olaszországi, párizsi ösztöndíjakat, brüsszeli első díjas pályázatot nyert. Utóbbit az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékművének ottani elkészítéséért, amelyet a lassan őrlő bürokrácia malmai miatt még nem alkothatott meg. A múlt év óta Derkovits-ösztöndíjas (ez a fiatal képzőművész korosztály legmagasabb állami elismerése), és idén városától Mazsoroff Miklósdíjat kapott (Munkácsy-díjas miskolci festőművész – a szerk.). Bármennyire elismeri a szülővárosa és Miskolchoz kötik a szobrászgyökerek, az egyetem után mégis Budapesten maradt.

– A mi szakmánkban a fővárosi jelenlét nagyon fontos. Itt vannak a legnagyobb szakmai fórumok, kiállítások, itt él a gyűjtők zöme, itt gyakoribbak a szobrászati megrendelések. Márpedig ez roppant anyagigényes műfaj, amelynek költségeit, ha a szobor nem megrendelésre készül, többnyire az alkotójának kell megelőlegeznie, és végül a szobrot vagy megveszik, vagy nem. A szakmában sokan vagyunk, a honi szobrászok jó hetven százaléka idővel vagy pályát módosít, vagy mással egészíti ki a jövedelmét. Ilyen szempontból én szerencsés vagyok, mert a hivatásomból élek. Ebben a Derkovits-ösztöndíj is segít, mivel ez nem csupán szakmai elismerés, hanem egy szerény anyagi folytonosság is, amely keveseknek adatott meg. Hozzáteszem: keményen megdolgoztam és dolgozom is érte. Művészi hitvallásáról elárulja: nem választja szét a kiállítótermekbe szánt, szakszóval autonóm és a megrendelésre készített, alkalmazott szobrászatot; ezek párhuzamosan jelen vannak a munkásságában. Legutóbbi autonóm műveinek egy része a Miskolci Vasgyárhoz kötődik.

– A miskolci MissionArt Galéria tulajdonosa, Kishonthy Zsolt harmadik éve szervez a gyárban művésztelepet. Engem két éve hívott meg, ott indult el a vasgyári sorozatom. Akkor töviről hegyire bejártam a gyárat, és szomorúan szembesültem a gyönyörű ipartörténeti értékek megállíthatatlan pusztulásával. Mi, művészek ez ellen csak annyit tehetünk, hogy a romlást a saját eszközeinkkel megörökítjük, és nemcsak a szakma, hanem az emberek figyelmét is megpróbáljuk ráirányítani méltatlanul elhanyagolt értékeinkre. Az enyészet első szembetűnő jeleinek az üvegablakok kipotyogását tartottam, amelyeket vaslapokkal pótoltak. Ezeket a vaslapokat cseréltem le az én vascsipkékkel átlyuggatott tábláimra, egyfajta óvó, tisztelgő gesztusként. Amikor elkészültek, visszavittem vasgyári helyszíneikre, és lefotóztam őket. Ezekből a csipkés vastáblákból és fotódokumentációkból nyílt tavaly a Miskolci Galériában Ysa pur címmel kiállításom. A cím a Halotti beszédre utal; mégsem gyászbeszéd – tényközlés, az utókor számára.