Nem elég sejteni - Interjú diákolimpiai csapatunk felkészítőjével

– Mielőtt idejöttem, megnéztem az olimpiai feladatokat, nem állítom, hogy akár egy szót is értettem volna bármelyikből. Bevallom, nem igazán értek a matematikához.

– Ezt a kifogást ismerem…

– Kíváncsi lennék, hogy mondjuk az ötven évvel ezelőttihez képest milyen volt a mostani feladatsor, mert magamtól ugyebár nem tudnám megállapítani…

– Nehezebb, mert maga a verseny nagyon sokat változott. 1959-ben a Román Matematikai Társulat szervezett először egy ilyet, akkor más szocialista országokból hívtak meg diákokat. Ebből nőtt ki mára ez a hatalmas, világszintű rendezvény, amelyen évről évre immár száznál is több ország versenyzői vesznek részt.

– Mi a haszna egy ilyen versenynek?

– Nagy hatással van az egyes országok oktatási rendszerére, illetve versenykultúrájára is. Sok országban, és ez alól szerencsére mi kivételnek számítottunk mindig is, hosszú ideig egyáltalán nem foglalkoztak versenyszerűen a matematikával. És ahogy a verseny is egyre profibbá válik, úgy emelkedik a színvonal is.

– Színesebb megmérettetés, nehezebb feladatok, és egy szép magyar siker.

– Igen, az. Idén a hat indulónk egy arany-, négy ezüst- és egy bronzérmet hozott haza.

– Ami a korábbi évekhez képest milyen eredmény?

– A magyar csapat általában jól szerepel. Lehet persze fanyalogni, hogy néhány évtizede még a dobogón vagy ahhoz közel végeztünk, de figyelembe kell venni azt is, hogy mára sokkal többen indulnak. Régebben ez egyfajta szocialista berkeken belül megrendezett megmérettetés volt. Mostanra kinyílt a világ. Igaz, ehhez mérten változik a verseny is, talán nem mindig jó irányba. Amióta például kevésbé erős csapatok is indulnak, a feladatok vesztettek sokszínűségükből: néhány terület, például a térgeometria rendre kimarad, mert a szavazás során kigolyózzák őket.

– Hogyan?

– Azt mindig a csapatvezetők döntik el, hogy melyik legyen az a hat feladat, amelyeket aztán a diákok megoldanak. Erről szavazunk. A feladatok témája csak olyan része lehet a matematikának, ami minden országban tananyag. De ha valamelyik csapat vezetője például tart attól, hogy a diákjai esetleg hozzá sem tudnának szólni egyegy témához, akkor azonnal leszavazzák. Így is nehéz igazán kiemelkedőt nyújtani, ezek a feladatok ugyanis elsősorban nem a lexikális tudást, hanem a leleményességet teszik próbára.

– És kik vannak az élbolyban?

– Természetesen Ázsia: Kína, Tajvan, Japán, Szingapúr, Dél-Korea… nem is sorolom tovább.

– De a második helyen például az Amerikai Egyesült Államok csapata végzett.

– Ahol a csapatban szintén volt négy ázsiai származású fiú.

– Tényleg, fiúk. Férfias „sport” a matematika?

– Nem feltétlenül. Vannak kiemelkedő eredményt elérő lányok. Az viszont igaz, hogy évről évre körülbelül 10 százalék a diákolimpia résztvevői között az arányuk. Igaz, Ukrajna jelentősen javított a statisztikán, hiszen ők a hatfős csapatba két lányt is beválogattak.

– És hogyan kerülhet be valaki a csapatba?

– Ezek a fiatalok egész évben indulnak a különféle matematikai versenyeken, az ezeken elért eredményeik alapján választjuk ki közülük a legjobbakat. Van két külön olimpiai válogató is, ezeken bárki elindulhat. Nekünk persze az a célunk, hogy megtaláljuk közülük a legtehetségesebbeket, de mindemellett külön foglalkozásokat is tartunk, ezeken szintén részt vehet bárki. Azt persze nehéz tagadni, hogy a vidékiekkel szemben előnyben vannak azok, akik a fővárosban tanulnak

– Ezen főként a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Gimnázium tanulóit kell érteni.

– Az biztos, hogy messze innen kerül ki a legtöbb versenyző. Ez már a mi időnkben is így volt, amikor 1963-ban egykori osztálytársammal, Lovász Lászlóval együtt bekerültünk a csapatba.

– Aki ma a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. De miért pont a Fazekas „termeli ki” a matematika zsenijeit?

– Évtizedes hagyomány ez már, ide tartanak a legtehetségesebb diákok és a legjobb tanárok is.

– Népszerű ma a matematika? Van elég érdeklődő diák, vagy nagyítóval kell keresni a tehetséget?

– A Kürschák József Matematikai Tanulóversenyen egykor még ezer körüli volt a résztvevők száma, most már évek óta 100 alatt van. Beszédes adat. Sokat gondolkodom én is azon, mi lehet ennek az oka. Talán a társadalmi változások. A mi időnkben a matematika az egyik legígéretesebb kiugrási lehetőség volt. Nem szólt bele senki abba, hogy egy matematikus mit csinál. Sok pénzt keresni nem lehetett azzal, ha okos valaki, de ha választani kellett, hogy mondjuk a történelem vagy a matematika felé forduljon az ember, akkor azt legalább tudni lehetett, hogy a matematikusok életét politikai ideológiák nem nehezítik. Most inkább arról van szó, hogy még az is, akit ez a tudomány érdekel, elmegy inkább a bankszektorba. Ott jól keres. De ez persze nemcsak nálunk van így, hanem a világon mindenhol.

– És mit is csinál pontosan egy matematikus?

– Magyarország legismertebb matematikusa, a néhai Erdős Pál szerint sejt és bizonyít. A cél mindig az, hogy csináljunk valami olyat, ami eddig sosem volt. Egy laikusnak nehéz elhinnie, hogy a matematikában milliószámra vannak még megoldatlan problémák. És minden egyes megoldott probléma öt újat vet fel. Ezek közül vannak híresek, fontosak és rengeteg, amit egy ember felvet, és csak másik öt foglalkozik még vele. Mindig új eredményeket kell felmutatni. Aztán van egy másik út is. Lehet csinálni azt, amit én: tanítani. Én egész életemben az oktatásra koncentráltam, többek között arra, hogy olyan új dolgokat hozzak be, amelyek itthon még nem ismertek.

– Mi motiválja a gyerekeket?

– Rettentően keményen dolgoznak, hogy elérjék a céljaikat. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy látom őket, amikor lelkesek, és tovább lelkesíthetem őket. Nagyon céltudatosak, ami szükséges is ahhoz, hogy jól teljesítsenek. Egy diáknak, ha eredményeket akar elérni, nem szabad szétforgácsolnia az erőit, nagyon kell koncentrálnia és dolgoznia azért, hogy kiemelkedjen a többiek közül.

– Mennyire igaz az, hogy amit fiatalon nem sikerül egy matematikusnak elérnie, azt később már nem is fogja?

– Van ebben valami. A matematika fiataloknak való műfaj. A legtöbb nagy matematikus a legjelentősebb eredményeit fiatalon érte el. Gauss például még nem volt 20, amikor már kiérdemelte a „matematika fejedelme” címet. Persze később is alkotott maradandót, de fiatal korában volt a legeredményesebb. És nem ő az egyetlen, így hát feltételezhetjük, hogy ha valaki mondjuk 30 éves koráig nem csinált semmi komolyabb dolgot, akkor valószínűleg már nem is fog. De természetesen van szabályt erősítő ellenpélda is. A matematika egyik leghíresebb problémája jelenleg a Riemann-sejtés. Egy ehhez kapcsolódó nyitott kérdést a hatvanas éveit taposó Roger Apéry oldott meg. Aki mindaddig igazából semmi komolyat nem csinált, tanított és publikált is időnként, de nem rengette meg a matematika alapjait. Aztán egyszer csak előállt egy hihetetlen bonyolult módszerrel, amivel igazolta ennek a sejtésnek egy részét. Ő a leghíresebb példa arra, hogy valaki csinálhat kiemelkedőt idős korában is. Mikor rosszul alszom, néha arra gondolok, hogy talán még nekem is van lehetőségem ilyesmire.

– Szóval azért némi humorérzék jó, ha van…

– Az sem árt, meg rengeteg türelem is kell. Én például még fiatal koromban dolgoztam egy másik sejtés bizonyításán. Már majdnem úgy voltam vele, hogy sikerült, hosszúhosszú ideig, hónapokig dolgoztam rajta. Aztán a végén arra jutottam, hogy valójában tévúton jártam, és a sejtésből nem lett bizonyítás.

– Bárki bedilizne egy ilyentől.

– Látja, én akkor kezdtem el bridzsezni. Már csak azért is, mert ott egy menet hét és fél percig tart. Csak ennyit kell várni, hogy kiderüljön, jól csináltam-e, amit csináltam vagy sem.