Regényes élet: ő a Libás Irénke, a Röszkei Szépasszony, és Rambo néni is

Hosszú fekete haja csak úgy lebeg, ahogy motoros bőrszerkóban szalad elénk. Megjegyzi, hogy elromlott a kézifékje, de ha jó lenne, akkor is pörögne. Sosem tudott megállni, pedig mindjárt hetvenéves.

Bámulatos az energiája, lassan vesszük fel a tempót vele, miközben bemutatja a tanyáját. A fészer közelében csirkék, pulykák, kacsák, amott galambok, közelükben két páva. A barátságos fehér kuvasz a nyomunkban, a medveölő kutya láncon. Kényezteti mindkettőt, sokat segítenek neki életveszélyes munkájában. Irénke néni ugyanis önkéntes határvadász, kíméletlenül lecsap az illegális bevándorlókra.

– Hogy miért neveznek röszkei Rambo néninek? – kérdez vissza a filigrán asszony, miután leülünk beszélgetni a konyhában. – Mert Rambo elől senki sem tud elmenekülni. Igaz, én még egy Rambo-filmet se láttam.

Meg kell hagyni, a kisszéksósi tanyavilág különc lakójának élettörténete is mozivászonra kívánkozik.

Irénke „csípős lány”, vagyis Makón született. Iskoláit Szegeden végezte, pénzügyi-számviteli diplomáját pedig Budapesten szerezte. Könyvelőként dolgozott Újszentivánon, Tiszaszigeten, majd hosszabb ideig a dóci Virágzó Téesznél. Végigjárta a ranglétrát. Szülei jómódú egyéni gazdálkodók voltak Röszkén, a közelükben akart lenni, ezért 1960-ban vett egy tanyát a szerb határ közelében, aztán még kettőt. Katonatiszt férjével nagy szerelemben éltek, két gyermekük született. Mégis zátonyra futott a kapcsolatunk. Irénke „libázásba” kezdett, egyszerre hétezer jószágot is nevelt. Tíz hektár földet művelt, maga ült a traktor nyergében.

Szegeden cselgáncsozott, sorra nyerte az érmeket, hozza a szobából a kupacnyi bizonyítékot. Technikai edző lett a klubnál, fiából is ő nevelt sportolót. Amikor róla beszél, elbicsaklik a hangja. Nem csoda, hiszen huszonhét évesen vesztette el, ismeretlen körülmények között halt meg.

– Első házasságom kudarca után megfogadtam, hogy húsz évig nem megyek újra férjhez! – mondja a házigazda, akit Libás Irénkének és Röszkei Szépasszonynak is becéztek a múltban. – Végül másként alakult. Második férjem egy helybeli autószerelő volt. Harmadjára pedig egy nemesi származású német fotóriporternek fogadtam örök hűséget.

Irénke szemrevaló és csinos nő lévén az 1970-es években több szépségversenyen szerepelt. Siófokon egy német asszony (leendő anyósa) volt a zsűrielnök, aki az elsődíjas Irénkének nagy jövőt jósolt a szépségiparban. Másik két dobogós barátnőjével együtt mindjárt be is nevezte egy adriai megmérettetésre. Irénke megnyerte a versenyt, Split Szépe lett. És tényleg beindult a karrierje, Jordániában külön menedzsere volt. Egy német játékfilmben a bajor vadászkirálynő lovát dresszírozta, a Wörthi-tónál forgattak. Verset írt hozzá a délvidéki költő, Gradics I. Matija, a kötet borítóján a „rejtelmes kis múzsa” portréja látható. És jött Friedrich von Georg.

– A budapesti szépségversenyen hozott össze vele a sors, fotózni jött ide, az édesanyja, az a bizonyos siófoki zsűrielnök is elkísérte – szövi tovább élettörténetét a röszkei hölgy.

– Sok mindent megtudtam róla. Például azt, hogy rokonságban van Gábor Zsazsa férjével, Friedrich von Anhalttal, és két fotóstúdiót tart fenn. Közben a mama próbált győzködni, hogy menjek feleségül a fiához. Nem mertem határozott választ adni. Meghívott egy európai fotómodellképzőbe, gondolván, azzal majd levesz a lábamról.

Irénke útnak indult Münchenbe. Hódolója a vasútállomáson hatalmas rózsacsokorral köszöntötte, hordozható magnójából lírai zene szólt. Három autó várta a kijáratnál. Nem sokkal később megtörtént a kézfogó is, aztán az esküvő. Harmonikus házasságban éltek, a férj felkapott fotóriporter volt, a feleség pedig egy divatintézetnél dolgozott. Huszonnyolc évet töltöttek együtt.

– Előbb az anyósom, majd a férjem hagyott itt – idézi fel Irénke néni. – Németországban nagyjából felszámoltam a múltam. Kettős állampolgár vagyok, végleges kinttartózkodással. Megörökölt ingatlanjaimból már csak egy lakást tartok fenn. És a motorom is ott van. Minden hónapban kimegyek. Körbenézek, bevásárolok, és már jövök is vissza. Jobban érzem magam a röszkei határban.

Valóban. A zuhogó eső ellenére is be kell járnunk a tanyát. Irénke közben mesél önkéntes határvadász missziójáról. Már a nyolcvanas években is óvta javait a hívatlan látogatók elől, 2011 óta pedig a magyar–szerb határ felől érkező bevándorlókat fürkészi és adja őket a határőrök kezére. „Életem utolsó csepp véréig megvédem a hazámat!” – ezzel magyarázza tettét. Irénke őrködik, járőrözik, jegyzetel, telefonál. Minden mozgást naplóba rögzít. Tavaly áprilisban több mint száz elfogása volt, még a megyei rendőrség is megköszönte a munkáját levélben.

Mutatja a legjobb lesállásokat. Más irányba pásztázhat távcsövével a nagykapuból, és nagyobb területet figyelhet meg a fészerhez támasztott létra tetejéről. Heves léptekkel egy szemvillanásnyi idő alatt a legfelső fokon terem, bennünket meg a frász kerülget. De rutinja van már benne.

Amikor az éjszaka kellős közepén rikoltozni kezd Kivi nevű pávája, abból már tudja, hogy a határsértő belépett hazánk területére. Ezután Biggie, a kuvasz kezd éktelen ugatásba. Majd az emberi léptek hallatán riadóznak a fácánok, és végül Kántor kutya is bekapcsolódik a felderítők sorába. Irénke kiugrik az ágyból, felkapja az odakészített arizonai bőrruháját, zseblámpát, telefont ragad és felpattan a magaslesre.

– Jól emlékszem az első esetre – meséli Rambo néni. – Kint dolgoztam a kertben, amikor megjelent előttem egy hátizsákos idegen. Azt hittem, tolvaj. Köszöntem neki, de nem válaszolt. Próbáltam németül, angolul, szerbül. Utóbbira reagált. Beszóltam a megfelelő helyre, és már jöttek is érte. Mindig a saját kontómra telefonálok. Amióta működik a hőkamerás rendszer, gyorsabbak az elfogások is. Néha megsajnálom az elcsigázott migránsokat. Kiflivel kínálom őket, vizet adok nekik. Bár sok kalandban volt már részem az évek során, többször betörtek hozzám, mégsem félek. Ha úgy adódna, meg tudnám védeni magam. Megkaptam a fegyvertartási engedélyt, magamnál hordom a pisztolyomat. És vészhelyzetben a tűzoltó készülék is jó szolgálatot tehet.

Irénke, azaz Frau Friedrich Irene nem beszél mellé. Beszalad a szobába, előhalássza a stukkerét a páncélszekrényből. Kezünkbe adja a lőlapjait – a cselgáncs után mostanában áttért a lövészetre –, nincs miért panaszkodnia, sikeresen szerepel a versenyeken. Mellcsont- és oldalbordatöréssel is hatodik lett. Jó lesz tehát vigyázni!