Szörényi: Gyerünk fel a színpadra és nyomjuk – az igen!

– Az együttes születésnapjára szerveződő programok első állomása a Játékszínben bemutatott …Tied a világ! című produkció. Mi ez pontosan?

– Az alkotók zenés társasjátéknak nevezik. Nagyon találó. Annál inkább, mert a nézők is részesei az előadásnak, többször a színpadon találják magukat. Alapjában véve egy házibuli az egész, nem kell magvas mondanivalót várni, a szórakoztatás a cél. Húsz Illés-dal csendül fel, s a szövegkönyvhöz sokat tett hozzá a rendező, Szente Vajk.

– Ne gondold, hogy tied a világ – egyik dalukból jött a cím. Tényleg Vitray Tamáson álltak bosszút vele?

– Lényegében igen. Az első, 1966-os Táncdalfesztiválon hangzott el a Még fáj minden csók, amivel az egész országot megosztottuk. Beategyüttesként tényleg nem illettünk a képbe, hiszen akkoriban még a „nyálas” tánczene uralta a terepet. Megvolt a véleményünk róla. Elhatárolódásunknak nyomatékot adva úgy döntöttünk, kihagyjuk az 1967-es fesztivált. Ezt egy élő tévéműsorban jelentettük be, amit Vitray vezetett. Nagy ribillió lett belőle, az egész stáb nekünk esett. Számon kérték tőlünk, miért nem jeleztük előre, miket fogunk mondani. Végül a riporter azzal zárta a vitát: nem a táncdalfesztivál lesz szegényebb, ha mi nem leszünk ott. Ezután írta meg Levente és Tini a Ne gondold című számot. Elég egyértelmű az üzenet: „És ha még most tied a szó, / Ne hidd, hogy így marad örökre, / Ajánlom, tűnjél el a színről sietve.”

– Az együttes még élő tagjai, Szörényi Levente, Bródy János és ön hogyan tűnnek fel a darabban?

– Csak a végén lépünk színpadra, „váratlanul” toppanunk be a buliba. Persze a nézők sejtik, hogy valamelyikünk előbb-utóbb felbukkan, mivel szerepel a nevünk a színlapon. Be van osztva, mikor ki a soros. Én már többször láttam az előadást, így a jelenésemig sétálok a környéken vagy kiülök a teraszra egy pohár sörre. Nyáron pár vidéki helyen játsszák a darabot, oda is megyünk.

– Ha valaki az Illésről ír különböző műveket, az érintetteknek van beleszólásuk abba, hogy milyen legyen?

– Volt már rá példa, hogy nem egyezett az ízlésünk a forgatókönyvíróéval vagy a rendezőével. De legtöbbször csak apróságokon kellett változtatni. Ha egy rockzenekarról színpadi előadás vagy játékfilm készül, az azt jelenti, hogy a történelem részévé vált, kitörölhetetlen a magyar könnyűzenéből. Engem mindig csak a zenélés érdekelt, utáltam az odáig vezető utat. A megbeszéléseket, a próbákat, az utazásokat, az interjúkat, a fotózásokat, a protokollt. Gyerünk fel a színpadra és nyomjuk – az igen!

– Szokta hallgatni az Illés-slágereket?

– Kizárt, hogy elővegyem a régi lemezeinket. Pedig mind megvan, és a lejátszóm is működik. Ha szükséges valamilyen információ, a zenei megosztón kutakodom, az meg ontja a felvételeket. Olyankor azért el szoktam kalandozni...

– Nézzünk vissza most együtt a múltba. Jól ment önöknek akkoriban – jól is kerestek?

– A közönség azt gondolta, milliomosok vagyunk. De már akkor sem lehetett meggazdagodni a fellépésekből vagy a lemezekből. Minden pénzünket lefölözték. Az Országos Rendező Iroda a koncertekből, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat pedig a lemezekből vette le a hasznát. Abban az időben 100–200 forint volt fejenként a fellépti díjunk, a dalok után csak a szerzőknek járt jogdíj, később terjesztették ki az előadókra is.

– Tudtak félretenni? Gondoltak a nyugdíjra?

– Nem. Fiatalok és bohémek voltunk. Ami az egzisztenciális dolgokat illeti, arra azért törekedtünk, hogy legyen saját lakásunk. De autót én csak a nyolcvanas évek elején vettem, akkor szereztem meg a jogosítványt is. Éltük a mindennapi életünket, messzinek tűnt a nyugdíjaskor. És amikor elérkezett, rettenetesen nehéz volt begyűjteni az igazolásokat, mivel zenészként sosem álltunk munkaviszonyban. Most havonta negyvenötezret hoz a postás. Apadó mértékben jogdíjak is jönnek, de senki ne feltételezzen vagyonokat.

– Kézenfekvő volt, hogy testvérével egy zenekarba kerül?

– Együtt kezdtünk zenélni. Leventét 1963-ban elhívták a Balassa zenekarba, én meg a siófoki Matróz csárdában játszottam egy amatőr bandával. Rá egy évre került képbe Illés Lajos, aki többször invitálta a testvéremet a Bercsényi utcai kollégium klubjába fellépni, majd a sikerek nyomán felkérte, hogy csatlakozzon az együtteséhez. Levi úgy vállalta, ha engem is vihet.

– Mindig a testvérére vetült több fény. Nem zavarta ez?

– Sosem. Annak idején így osztódtak ki a szerepek. Ő szólógitározott és énekelt, én meg a háttérben basszusgitároztam. Nem azért választottam ezt a hangszert, mert más nem jutott. Pusztán arról van szó, hogy ezt a szólamot tudom. Már gyerekkoromban is a rezesbanda tubását figyeltem, ha az utcánkban masíroztak. Különben a színpadon sem szerettem a frontvonalban lenni, kivéve, amikor saját nótáimat adtam elő, például a Kétszer voltam kopasz életemben... kezdetű örökzöldet. Egyetlen szólólemezt adtam ki, a Lökd ide a...! (Kocsmadalok) elég későn, 1990-ben jelent meg. Nekem ennyi rivaldafény bőven elég volt!

– Az együttes 1973 végén feloszlott, a legendás alkotópáros, Szörényi Levente és Bródy János ideológiai nézetei miatt eltávolodott egymástól. Ez valós feszültség volt vagy kívülről gerjesztették?

– Sok esetben szándékosan szították a tüzet. Mindmáig léteznek olyan emberek, akiknek az az érdekük, hogy elhitessék, mekkora bajok vannak az országban. Már nem csak politikai vonatkozásban érzékelhető a megosztottság. És az árkok egyre csak mélyülnek. Szerintem most nincs Szörényi– Bródy-ügy. Azt 1989-től tudjuk, hogy nem egy oldalon állnak, de attól még nem ellenségek. A média viszont újra meg újra felmelegíti a témát. Tavaly az Alföldi Róbert-féle István, a király rockopera, legutóbb pedig a ...Tied a világ! kapcsán. Képesek voltak a friss produkcióról szóló híradást erre kihegyezni, miközben azt meg sem említették, hogy én is ott voltam. Az az igazság, hogy mi, az egykori zenekari tagok minden nagy koncertünkön – legyen az visszatérés vagy búcsúzás – jól éreztük magunkat, csak a dalok számítottak. És a közös múltunk.

– December 28-án miért Beatünnep címmel lépnek fel az Arénában?

– Azért, mert ezt a Nyugatról indult műfajt képviseltük, amit nem sokkal később felváltott a rock. Megjegyezném: az ötvenéves jubileumunkkal nem akarunk semmit sem kisajátítani. Lélekben már ráhangolódtunk az ünneplésre, nemsokára leülünk és megbeszéljük a műsort. Sajnos csak hárman – Illés Lajos és Pásztory Zoltán évek óta nincs köztünk. Nyilván mi, a „túlélők” leszünk a színpad előterében, a doboknál Levente fia, Szörényi Örs ül majd, és lesz egy zongoristánk. Szóba került egy többrészes dokumentumfilm is, annak forgatása sincs messze.

– Lehet bírni energiával?

– Legutóbb 2005-ben léptünk fel Illésként a Szigeten és Csíkszeredában. Nem mondhatja, hogy ronggyá játsszuk magunkat. Országjáró turné szóba sem kerülhet, az nem embernek való. Végtére is bekanyarodtunk a hetvenedik életévünkbe. Régen sem lelkesedtem a vidéki fellépésekért. Előfordult, hogy délelőtt elindultunk Nyíregyházára, és lekéstük az esti félkilences bulinkat. Manapság autópályán gyorsabban oda lehet érni mindenhová, de én jobban szeretem, ha az estét a saját házamban tölthetem.

– Családdal, unokákkal?

– Egyik lányom a közelemben lakik, két lányunokával ajándékozott meg, a másik New Yorkban él, vele ritkábban találkozom. Szép kertes házban élek. Sétálok az árnyas fák alatt, pihenek a napozóágyban, hűtött sört iszom. Így töltöm a nyugdíjas éveimet.