Végre joguk van játszani - de már nem tudják, hogyan kell!

„Amire eljutottunk odáig, hogy elismertessük a gyermekek jogát a játszáshoz, már ott is tartunk, hogy a gyermekek az európai, észak-amerikai kultúrákban elfelejtettek vagy meg sem tanultak játszani” – olvashatjuk dr. Moskovszky Éva írásában, ám sajnos a hazai játékkultúra kutatásának meghatározó személyiségét, régészt és művészettörténészt ma már nem faggathatjuk. Beszél viszont helyette az ország második játékmúzeuma, a család gyűjtéséből létrejött, több mint négyezer darabból álló székesfehérvári Babaház. Eközben a tizenötször nagyobb játékmúzeum a portugáliai Sintrában ráfizetés miatt hamarosan bezár – bár csődhírért nem kell messze menni: a hazai játékkereskedelmi vállalat, a Gulliver Kft. is felszámolás alatt áll, miután a múlt év végéig hárommilliárd forintnyi tartozást halmozott fel.

De aggódás helyett javasolnék valami jobbat: tegyünk úgy, mint a játékban, és mossuk össze a valóságot a fantáziával. A papírlapok megelevenednek, és Moskovszky Éva játékszerekről szóló írása múzeumként tárul elénk.

Először az őskori gyerekek kelnek életre: bronzból készült állatokkal játszanak, miniatűr agyagedényekkel főzőcskéznek a kis agyagtűzhelyek mellett. Aztán a hajdani Perzsia és India tárul elénk: a kicsik maguk után húzzák játékaikat, a kerekeken guruló, kőből és fémből készült tigriseket, sündisznókat. Egyiptomban a gyerekek tátogó krokodil- és vízilófigurák, háncslabdák, később rongyból és fából készült babák között válogathatnak. A görög kislányok jojóznak, a fiúcskák kerámia- és falovakkal játszanak, karikát gurítanak.

Hopp, egy ismerős arc: kisfia kedvéért az ókori filozófus, Szókratész is nádparipán vágtat. Aztán itt az ókori gokart: kétkerekű fakordé, előtte báránnyal.

A középkorban a fiúk fafegyvert ragadnak, mert a közhiedelemmel ellentétben a középkori gyerekek igenis játszanak: kerámiababákkal, cseréplovacskákkal, sípokkal, vesszőparipával, a jobb módú főúri csemeték pedig bronzlovasokkal és labdával. A labda gurul, a kocka meg hamarosan fordul: az osztrák–német hegyvidéken megindul a tömeges játékkészítés.

Az igény találkozik a kényszerrel, a faragók meg a bányászokkal. A protestantizmus terjedésével ugyanis a faszobrok kevésbé kelendőek, az ónbányák kimerültek, így a bányászok és a faragók mi mást tehetnek? Játék állat, házikó és jármű gyártásába kezdenek. Ónkatonához azért még akad alapanyag: láthatjuk, amint a XVIII. század végén Nürnbergben megszületik, majd a következő száz év alatt rendíthetetlenül tör előre. Megjelenik a kaleidoszkóp, de a XIX. század a játék babák életében is a fénykor, aztán megkezdik térhódításukat az építőjátékok. Jön a vonat is, és ettől kezdve sínen vagyunk: nemrég megtalálták az eddig ismert legrégebbi játék mozdonyt. Tegyük hát képzeletbeli kiállításunk polcára, s nézzük meg jól: kerekeit régi bútordarabokból faragták, kéményét széklábból, testét korlátoszlopból. Egy édesapa készítette a fiának az 1820-as, '30-as években. Hol van már az az idő! – sóhajtozunk, s közben mai apák mai fiainak mai játékaira gondolunk. Gondolt egyet a portugál apuka, Ernesto Freitas mérnök és tervező is, aki ez év elejére gyermekének kifejlesztett egy játék autót, az ötven köbcentis, benzinmotoros Shelby Cobrát – potom ötmillióból…

S hogy mi kerülhetne még virtuális múzeumunk XXI. századi termébe? Például egy felfújható süllyedő Titanic vagy plüssből készült baktérium- utánzatok, melyeket egy internetes oldal reklámoz. De ne legyünk igazságtalanok: a mai játékok közt is akad számos szép és hasznos. Társas, konstrukciós, fejlesztő és logikai játékok.

Nem kell messzire mennem, hogy mindezt lássam, elég belépnem nyolcéves kisfiam szobájába. De most hol is van a gyerek? Két napja boldogan sürög a házunk melletti kőtörmeléken, amit a szomszéd építkezéshez hoztak. Túrja, ássa, járatokat formál benne: az utcabeli fiúkkal bányászosat játszanak…