A csoda nem a pályán történt, hanem a lelátón!

A sportban csak ihletett állapotban történnek csodák – nos, ez még nem volt az: a Krasznodar úgy győzött 5-1 arányban, hogy akár még egyszer ennyi gólt is szerezhetett volna. S ekkor jött a csoda: a DVTK szurkolói olyan ünneplésben részesítették kedvenc játékosaikat, mintha a BL Kupát emelték volna a magasba. Aki ismeri az 1910-ben alapított munkásklub történetét, tudja, hogy minek szólt az ünneplés: a megszűnés szélén álló csapat visszajött a sír pereméről. Mert bizony, volt idő, amikor a négy betűt: – DVTK – a futballregiszter legalján, a területi sokadik osztályban éltették amatőr sportbarátok, teszem azt, a DVTK–Mály rangadón, miközben a stadionjukban a Borsodi Volán játszott NB II-es mérkőzést. Most pedig a csapat köszöni, megvan, előrelépett a ligában. Bár úgy néz ki, hogy a nemzetközi mezőnyben a nagy dobás nem sikerül, akkor is jár az elismerés a túlélésért.

Mostanság nagy vita zajlik labdarúgásunkban a hogyan továbbról. Kiderült – egy belga vizsgáló cég dokumentálta –, hogy a magyar futballakadémiák nem váltották meg a sportágat. A sok jó szándék nem párosult profi hozzáértéssel. A portugálok elleni 1-6-os U19-es Eb csoporteredmény nem a két csapat közötti különbségről állított ki bizonyítványt, hanem a két ország focikultúráját minősítette. Most, hogy stadionok épülnek és létesítményekben lassan nem lesz hiány, kiderül, hogy a szürkeállományban vagyunk versenyképtelenek.

Lehetne generációkon átívelő tervekkel előállni, de az én korosztályom ilyen hívó szóra már nem állna csatasorba.

Elmondom, miért látom fiatal csapatainkat olyannak, mint a MÁV: pontatlannak és lassúnak. Először is atlétikánk helyzete siralmas. Nézem az országos bajnokság eredményeit: hatvan évvel ezelőtt Csutorás Csaba, Tóth Béla, Neszmélyi Vera, Bagó Vera (tudom, mert magam is ott voltam versenyzőként) hasonló eredményeket értek el – az országos középiskolás bajnokságon. Nem baj, hogy nem vált mindenkiből olimpikon, de volt becsülete, vonzása a mozgásnak, a futásnak, a fizikai erőnek. Akkoriban a honvédségnél a sorköteles fiatalokat arany, ezüst és bronz haditornajelvények megszerzésével ösztönözték a „hajtásra”. Innen indult ki a futball!

Ez a korszak letűnt, de a mozgás iránti igénynek, a futásra való késztetésnek nem kellett volna semmivé válnia. Miután az akadémiák máról holnapra nem váltják meg a sportágat, úgy gondolom: importáljunk légiósokat. De igaziakat, akikkel a kiválasztott csapat feljuthat a BL-főtáblára. Annak idején mennyit szidtuk a futball diktátorait, hogy a Fradiból, Csepelről, máshonnan a Bp. Honvédba tömörítették Puskásékat, Kocsisékat, Cziborékat. Nem tudom, e húzás nélkül lett volna-e Aranycsapatunk? Lett volna-e csoda MTK Csikarral vagy Vasas Illovszkyval, Csordással, Farkassal, amelyik 9-0-ra verte a chilei Colo-Colót? Egy nagyhírű csapat vinné magával a többit, vonzaná a szakértelmet, rangot adna az országnak, ismét felkerülnénk a futball térképére. Világhírű edző is szükségeltetne, gondoljunk bele, mit köszönhet az olasz Santelli lovagnak a magyar vívás? Vagy az MTK az angol edzőjének, aki meghonosította nálunk a rövid passzos játékot?

Legyen virágzó atlétikánk, egy stadion árából vegyünk igazi futballklasszisokat, világszerte elismert edzőket, aztán – talán – nekilendül a kátyúba ragadt szekér, ami most a magyar foci. Hogy melyik csapat legyen a kiválasztott? Szerintem a Diósgyőr és/vagy a Ferencváros.

Meg lehet csinálni, példa rá a kézilabda, ahol a Győr és a Veszprém ott áll sportága élén. Ennyi remek stadionba, mint ahány országszerte épül-szépül, minőségi futball kívánkozik. Mert egy mostani Ferencváros–Pápa összecsapásnak nagyon megfelelne a régi is…