Csapodárnak születünk, akár a csimpánzok

– Kezdjük a kályhánál! Régóta zajlik a vita a biológusok és a társadalomtudósok között: az öröklött tényezők vagy a környezeti hatások befolyásolják-e nagyobb mértékben a viselkedésünket? Ön hová voksol?

– Az ikerkutatásairól ismert úgynevezett klasszikus viselkedésgenetika konkrét százalékokban határozta meg az öröklött és a környezeti hatások arányát a viselkedés kialakulásában, azt a képzetet keltve ezáltal, mintha e két tényező egymástól élesen elkülönülne.
A helyzet azonban az, hogy a környezet a géneken keresztül fejti ki a hatását, ezért a genetikai és szerzett sajátságaink közötti határ elmosódik. Közelebb visz a megértéshez annak megállapítása, hogy az agy alapvetően a DNS „misszióját” szolgálja, ami végső soron nem más, mint a szaporodási siker. A DNS nem képes minden lehetséges szituációra előrehuzalozott megoldást kódolni, ezért az agyat egy tanulógépezetté alakította, ügyelve azonban arra, hogy az élőlények a környezetről megszerzett ismereteiket ne szabadon, hanem a gének által meghatározott késztetéseknek és preferenciáknak megfelelően alkalmazzák.

– De az ember szabad akarattal rendelkezik, nem?

– Valóban, az emberi agy fontos újdonságra tett szert az állatokéhoz képest: a viselkedésünket nem csupán a gének és a környezet kettőssége határozza meg, hanem elvileg a szabad választás képességével is rendelkezünk. A kérdés persze az, hogy élünk-e ezzel a szabadsággal. Én azt gondolom, hogy a gének az emberi viselkedést is a kezükben tartják: genetikai alapú motivációk irányítják a tetteinket és a vélekedéseinket egyaránt. Sajnos emiatt a világ dolgait nem tisztán, a maguk valójában fogjuk fel, hanem az érdekeink és prekoncepcióink által létrehozott torz optikán keresztül.

– Mi pontosan a környezet szerepe az emberi viselkedésben?

– Ha valamilyen tevékenységet rendszeresen végzünk, akkor az ezt irányító agyterületek közötti kapcsolatok száma megnő. Sőt, az agy kialakulásának programjába a gének „bekalkulálják”, hogy megfelelő környezeti hatások érnek majd bennünket kora gyermekkorunkban.
Ha mégsem ez lenne a helyzet, például az érzékeny periódusban nem érnek fényingerek, akkor később nem fogunk normálisan látni, mert a megfelelő agyterületek nem fejlődnek ki rendesen. Ugyanez érvényes a többi érzékszervre, valamint az izmok fejlődésére, a beszédre és a viselkedésre is. A környezetnek szerepe van még abban is, hogy az agy viselkedésmoduljai közül melyeket mozgósítja. Például a „mi fajtánk” vagy az „idegen” (zsidó, bevándorló, cigány) embertársainkhoz való érzelmi viszonyulásunk ösztönszerűen alakul ki – azonban ennek erőssége helyzetfüggő.

– Vagyis az előítéletesség a génjeinkbe van kódolva?

– Igen, már a gyerekek is a saját rasszukhoz tartozókkal játszanak szívesebben. Nagyobb az empátiánk is a hozzánk hasonlók iránt. Ezt, többek között, egy tűszúrásos kísérletben mutatták ki: jobban felszisszenünk, ha a saját rasszunkhoz tartozókba szúrnak egy tűt.

– Van kapcsolat a rasszizmus és az intelligencia között?

– Egyes vizsgálatok szerint a rasszista nézetek alacsonyabb intelligenciával párosulnak. Ez egy furcsa ellentmondás, hiszen a fajgyűlölet a másik embert alacsonyabb rendűnek tartja, miközben a Homo sapiens talán legfőbb sajátsága éppen az intelligencia. Megjegyzem, hogy az értelmiség és a diákság körében ma divatos „szalonrasszizmus” szerintem nem a butasággal kapcsolatos, hanem inkább a jelen hazai helyzetre jellemző felfokozott politikai indulatok generálják.

– Egyre gyakoribb az amerikai igazságszolgáltatásban, hogy a védelem a bűnelkövetés családi halmozottságára hivatkozik mentő körülményként.

– Tévedés, hogy a genetikai tényezők hatását végzetszerűnek, míg a környezetét könnyen megváltoztathatónak gondoljuk. Egyrészt a gének nem marionettbábuként rángatnak bennünket, másrészt pedig a környezet gyakran nehezen megváltoztatható viselkedést alakíthat ki. Sőt, valójában mindegy is, hogy a gének vagy a szociológiai hatások játsszák a főszerepet a viselkedésünk kialakításában, mivel a bűnözésre való késztetéseinknek elvileg ellenállhatunk. Ezért szerintem nem mentség a családi halmozódás.

– A szabad elme illúziója című könyvében azt írja, hogy a csábítás és a hűtlenség mindkét nem sajátja, egyformán kódolva van bennünk. Miért tartjuk mégis úgy, hogy a hűtlenkedés elsősorban a férfiak ismérve?

– A hűtlenség mindkét nem esetében genetikailag kódolt sajátság, de ez nem jelenti azt, hogy ugyanolyan érdekek hajtanak bennünket. Az emlősökre általában az jellemző, hogy a hímek nem vesznek részt az utódok gondozásában. Az ember kivétel, de a nők közismerten nagyobb áldozatot hoznak. Ráadásul a férfiak szinte korlátlan számú utód nemzésére képesek. Ez a helyzet eltérő stratégiákat eredményez. A férfiakat a házasságkötést követően is – egyéntől függő mértékben – hajtja, hogy minél több kapcsolatot alakítsanak ki. A gyermekeik genetikai változékonyságát – ami egyébként evolúciós szempontból előnyös – a nők is hűtlen magatartással tudják növelni. Számukra viszont fontos egy stabil partner, aki segít a gyermeknevelésben, ezért a hűség vagy annak színlelése szintén egy fontos női attitűd. Hónaljból vett szagmintákkal végzett vizsgálatok azt mutatták, hogy a nők képesek felismerni a dominancia illatát – és érdekes módon a férjezett nők vonzóbbnak érzik ezt, mint a függetlenek. A házas nők ugyanis már rendelkeznek egy nevelő apával, ezért már csak a genetikai repertoár bővítése és feljavítása maradt feladatként.

– Hát mégsem különbözünk annyira az ösztönvezérelt állatoktól?!

– Ne gondoljuk, hogy a hűtlenség állati, a hűség pedig emberi tulajdonság. A különféle állatfajoknál mindkét esetre találunk extrém példákat. A legközelebbi rokonaink is többféle párkapcsolati formát produkálnak. A csimpánz, különösen a törpecsimpánz rendkívül csapodár népség: a szexualitást nem csupán szaporodásra, hanem a szociális kötelékek ápolására is használják. Kicsit lejjebb mászva az evolúciós létrán: a nagy testű hím gorilla több nőstényre is vigyáz, elsősorban a más nagy testű hímek általi potenciális fenyegetettsége miatt – ez a poligámia tipikus esete. Még nagyobb evolúció s távolságban az orangután monogámiáját találjuk.

– Hiába keresünk genetikai fogódzót az emberi párkapcsolatok természetéhez?

– Úgy tűnik, hogy az ember párkapcsolati formáját a gének „ha, akkor” alapon határozzák meg. A férfiak esetében az alapszabály valami ilyesmi lehet: ha vagyonnal rendelkezel és a törvények nem tiltják, akkor szerezz több feleséget. Ha ez nem lehetséges, akkor törekedj megszerezni a másik hitvesét egy titkos légyottra. A nők, amennyiben megtehetik, gazdaságossági szempontok alapján döntenek: jobban megérheti egy poligám férfi többedik feleségének lenni, mint egy csóró egyetlen szeme fényének.

– Akkor most hibáztathatjuk a géneket a csapodárságért vagy sem?

– Igen, hibáztathatjuk őket, hiszen hűtlenségre sarkallnak bennünket. A génjeink azonban mi magunk vagyunk, nem pedig külső kényszerítő tényezők. A férfiaknál a tesztoszteron a gének kezében lévő legfontosabb eszköz. Az elvált férfiakban megnő a hormon szintje, nyilván azért, hogy új partner keresésére késztessen. A magas hormonszint a kalandor, míg az alacsony a hűséges viselkedésre motivál. A genetikai alapú tartósan magas tesztoszteronszint férfias – szögletes, dús szőrzetű – arcot produkál, ellenben az alacsonyabb hormonszintű férfiak arca gyerekes marad. A nők tehát tudat alatt a férfi arcvonásai alapján el tudják dönteni, hogy egy kalandorral vagy egy hűséges, gyermekszerető partnerrel hozta össze őket a sors. A kalandor gének nem pusztultak ki, ami a női hűtlenség bizonyítéka. A nők a tesztekben tagadják ezt. A valós helyzet feltárásához a szőrös állú, szögletes arcú férfiakat kellene megkérdezni erről…