Egy tragédia margójára

Több mint tíz éve nálunk is kötelezően működik a területi alapú közösségi pszichiátriai ellátás, melynek lényege, hogy a pszichiátriai segítők a betegeket a saját környezetükben felügyelik.

Eközben feltárják a viselkedésüket meghatározó körülményeket, „beépítik” őket a társadalomba, miközben értelmes napi elfoglaltságokat adnak számukra. Pécsett, az Integrált Nappali Szociális Intézmény Közösségi Pszichiátriai Ellátása és Kapcsolat Klubjában töltött órák alatt sok mindent megtudhattunk a súlyos pszichiátriai betegségek – skizofrénia, paranoia, kényszerbetegség, bipoláris zavar – természetéről.

A „Hogy vagy ma?” kérdés keveseknek fontosabb, mint a pszichiátriai betegnek. A közös reggeli beszélgetésen akad, aki csak ennyit mond: „Nem jó ez a nap”; van, aki még az előző napi társas programok hatása alatt áll; míg Győző a többiek lelkesedésétől kísérve arról számol be: úgy tűnik, sikerül elintézni a részleges leszázalékolását, s talán munkát is talál – mindez ebben a közegben mérföldkőnek számít. Tehát a férfi kétéves kálváriája a végéhez közeledik.

Ő az, akit a semmiből jövő őrület pár éve még talán örökre a rácsok mögé száműzhetett volna. A jól szituált, kiegyensúlyozott életet élő férfinak kényszerképzetei támadtak, úgy érezte, megfigyelik, s e téveszme eluralta elméjét. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal kórházba került, egy időre zárt osztályra is, a gyógyuláshoz vezető első lépcső – bevallása szerint – az volt, hogy felismerje: beteg. Mikor kikerült a pszichiátriáról, már minden emberi kapcsolata tönkrement, lakókörnyezetében megbélyegzetté vált, anyagilag ellehetetlenült. Innen építi magát újra, melyben, mint mondja, elvitathatatlan szerepe van a klubnak és a segítőjének, Mihaldinecz Csaba szociális munkásnak.

A törzstagok közül mindenkinek megvan a szerepe a csapatban. Annak az elsőre kissé zord fellépésű, de mindenkihez figyelmes férfinak is, akit a pécsiek évekkel ezelőtt a város kötekedő, folyton „balhét csináló” figurájaként ismertek. Herold Krisztián, az intézmény közösségi koordinátora felidézi, hogyan „fedezték fel” a férfit, akinek több bírósági ügye volt folyamatban. – Rájött, mit okoz magának és a környezetének. Megfogalmazta saját célját – nálunk ez a kulcsa a gyógyulásnak –, s nap mint nap ezért dolgozik, mi pedig segítünk neki. Akkor ezt a bírónak is el tudtuk magyarázni, aki felmentette – mondhatni a gyógyulás útjára engedte a büntetés helyett. A férfi pedig él a lehetőséggel, mióta részt vesz a közösségi ellátásban, nincsenek agresszív megnyilvánulásai.

A nap további részét sokan töltik együtt a társaságból, ki a foglalkozásokon vesz részt (relaxáción, zenehallgatáson, filmklubban), ki társasozik vagy csak beszélget a többiekkel. Huszonéves, szép arcú fiú és nagymamaforma asszonyság éppúgy ide jár, többen családként tekintenek a társaságra. Különösen azok, akik – nem függetlenül betegségüktől – elvesztették az eredetit.

Hogy a segítők alapvetően szociális munkások, jól mutatja, hogy Krisztiánnak indulnia kell Győző társadalombiztosítási ügyeit intézni, engem pedig elkalauzol a pécsi klinika pszichiátriai osztályára, dr. Kovács Attila klinikai főorvoshoz.

– Az elöregedő pszichiátriai szakma alapvetően konzervatív, s nem túl nyitott a közösségi és alternatív terápiás megoldásokra, illetve meglehetősen gyógyszerközpontú – kezdi a főorvos. – Az ellátás elérhetősége rendkívül aránytalan az országban. Az egyik térségben van elég férőhely, máshol, mint például nálunk is, zsúfoltak a kórtermek. Bár a rendszerváltáskor dolgozó 1300- 1400 pszichiáterből mára csupán 800 maradt, de a létszámuk emelésénél is fontosabb feladat a szociális háttérintézmény-rendszer megerősítése és a közösségi ellátás felfejlesztése.

Dr. Kovács Attila szerint az elmúlt években sokat fejlődtek a pszichiátriai betegségek esetében használható gyógyszeres terápiák – amennyiben elérhető a beteg. A kezeletlen betegek jelzik a rendszer fehér foltjait, illetve az orvoslástól független szociális háló lyukait. – Ha a szüleik meghalnak, magukra maradnak, a legtöbbször komoly anyagi problémákkal, hiszen a betegségük a munkaképességüket is károsítja. A bentlakásos pszichiátriai otthonokba többéves várólisták vannak, ez az egyik fő ok, amiért ennyi krónikus pszichiátriai beteg „kószál szabadon” az utcán, nemegyszer hajléktalanként.

Az ő látványuk, magatartásuk zavarja leginkább az utca emberét, hozzájárulva a pszichiátriai betegekről alkotott egyoldalú, előítéletes képhez.

A délután hátralévő részében Csabához csatlakozom, aki szokásos látogatókörútjára indul, hogy megnézze azokat a betegeket, akik nem tartanak még ott, hogy belátogassanak az intézménybe. Az elsőként felkeresett Ferenc évtizedek óta üldöztetéses téveszmékkel küzd, betegsége mélypontján késsel felfegyverkezve látogatta meg kezelőorvosát, aki nem rendőröket hívott rá, hanem – ahogy Csaba fogalmaz – szakértő szívvel hozta jobb állapotba a betegét. A hatvan felé közeledő férfi csak a boltig vagy az orvosig hajlandó elmenni, vendégeket soha nem fogad. Csaba előtt szélesre tárja az ajtót, s azon a hívatlan vendégként jött újságíró is befér. Segítőjét a nála jóval idősebb férfi apának szólítja.

Mikor rákérdezünk, miért, azt mondja: tiszteletből. Ugyanez a tisztelet és feltétlen elfogadás sugárzik Marikáról is. A skizofrén asszony, aki korábban ki sem tette a lábát a lakásból, pár hónapja bejár ebédelni az intézménybe, sőt néha bennmarad egy-egy foglalkozáson is, s barátkozik a többiekkel.

Ki tudja, hogy – a társadalom egy jelentős része által visszavágyott – rácsalapú pszichiátriai ellátórendszerben vajon hol lenne Marika, Ferenc, Győző és a többiek helye? Valószínűleg – jó esetben – az ablak felé fordított ágyon. Talán ettől érezhetnénk mi biztonságos helynek a világot?