Fekete cseresznye

Hiába acélozta meg előre a lelkét, fogadkozott, meglepetés nem érheti, minden háznézés kizökkentette a nyugalmából. Minden vizit után káromkodott, de ez sem nyugtatta meg. Sőt még az se, hogy mielőtt becsengetett volna, nyugtatót, antidepresszánst tolt magába pálinkával, hogy hasson is. Azután hagyta magát vezetni. Hallgatta az ódákat a lakás előnyeiről, tapasztalta, az elmondottak köszönő viszonyban sincsenek a látottakkal. „Igen, mi írtuk, hogy szép a kilátás a Gellért-hegyre. Nem lódítottunk: fürdőszobában ablakot nyit, feláll a létrára, lábujjra emelkedik, a szemközti házak fölött kikandikál, a két kémény között átles. Közötte az a sötét folt a Gellérthegy. Sajnálhatja, hogy nem napsütésben jött, mert akkor színházi távcsővel még a szobor teteje is látszana.” A férfi erre némi szívnyomást érzett, de mosolygott, mint kóbor kutya a velős csontra. Jó, majd hívom magát, ígérte búcsúzásképpen. Vagy a másik: „Csendes lakás örökpanorámával eladó.” Első ránézésre mutatós kis otthon. Előbb csak a panorámával akadt gond: az ablaktól nyolc méterre egy ronda épület magasodott, egy kollégium, ahol vidám és hangos fiatalok élnek. Ó, az épülettel ne törődjön, egy év múlva, biztos forrásból tudom, elbontják, akkor maga előtt-alatt lesz az egész város. Potom pénzért megcsípheti, maga világ mázlistája, sorolta a házigazda, miközben az ülőgarnitúra megmozdult a férfi alatt. Semmiség, felelte a hirdető, a villamos itt fordul a ház előtt. Nekünk már fel sem tűnik. Egy-két napig az arra érzékeny embert zavarhatja, de ha megszokja, utána szinte hiányzik. Majd hívom, mondta a férfi, de tudta, ide se telefonál soha.

Hanem az a ház egyből megtetszett. Pontosabban nem is a ház, azon volt javítanivaló sok is: tető rogyni készült, vakolat pergett, ajtók nehezen nyíltak, vállal kellett rásegíteni. A csatorna itt-ott eresztett, illatozott is erőst. Hanem a kerítés mellett cseresznyefa állt. Éppen érett, a férfi megkóstolta, lelkesülten mondta, ez igen, megveszem a házat.

Némi csalódás érte: mire költözött, a cseresznye leérett, leszedték. Majd jövőre, mondta a férfi, és szaklapokat vett. Mindent elolvasott, ami csak a cseresznyéről szólt. És bár akkor még nem volt egészen legális, pálinkafőző berendezést szerzett. Szívem, jövendölte, ebből én olyan italt főzök, attól még a halottak is feltámadnak. És metszegetett a férfi, permetezett, locsolgatott.

Mutatós fája lett, a környék a csodájára járt. S ha már megcsodálta, meg is kóstolta, így mire a férfi létrával szüretelni indult, négy szemet talált rajta. Kicsit búslakodott, hogy így járt, ősszel lehullott falevelet szedegetett, s fogadkozott, jövőre másképp lesz.

Alig kezdett érni a gyümölcs, feliratot gyártott: „Életveszély, a fa frissen permetezve!” Másnap a férfi a táblán ellenfeliratot olvasott: „Sebaj, mi így szeretjük.”

Harmadnap – a sötétben fémből valónak hitték – a táblát a maradék cseresznyével elvitték. Majd jövőre megmutatom ezeknek, fogadta meg a férfi, s cseresznyeérés előtt a környék összes postaládájába jogi értekezést tett: a fa ugyan a kerítésen túl van, de még az út előtt, ahol pénzbüntetéstől fenyegetve a parlagfűirtás is az ő dolga, ebből következik, hogy a cseresznye is az övé, hagyják békén! A petícióját elolvasták, a gyümölcsöt lekapkodták.

Velem nem toltok ki, fogadta meg a férfi, és az idén taktikát váltott: zöldellt a gyümölcs, de a termést leszedte. Megkóstolta, öt kilót meg is evett. Mi van, szívem, kérdezte asszonykája. Megmutattam, hogy velem nem packázhatnak, újságolta. S ugyanezt felelte a ház legkisebb helyiségéből napokig, ha asszonya rázörgetett, jól van-e. Jól nem, de boldog, győzött az igazság, s a férfi az ülőkén trónolva érezte, ezt a csatát azért csak megnyerte.