Kiáltás a padlásról

– Grüss Gott! – elevenítem fel megkopott némettudásomat, hogy ne álljunk kukán, míg a segítség, Markesz István önkéntes tolmács meg nem érkezik. Cserébe Helmut Gallina, a szobrok alkotója is latba veti minden nyelvi felkészültségét.

– Nyolc – mondja az egyetlen magyar szót, amit tizenöt éves liptódi tartózkodása alatt megtanult. Így ha öt zsemlére lenne szüksége, akkor is nyolccal távozik a boltból. Ahová egyébként talicskával jár, mert úgy praktikus. De ennél több logikus lépésre az életrajza kapcsán ne számítsunk.

Ide soha életemben nem jövök vissza – mondta az első pillanatban, amikor egy német barátját elkísérte egy liptódi lakodalomba. Aztán felszámolta jól menő müncheni vállalkozását, moosburgi otthonát, és ideköltözött Liptódra. Legjobban azon lepődött meg, hogy a felesége szó nélkül követte. Pedig igazi nagyvárosi „divatbaba” volt, München belvárosában nevelkedett.

Hogy Helmut Gallina ki volt? Testi-lelki félhalott. Hétköznap a beruházások között ingázott, márvánnyal és gránittal burkolta az épületeket – hétvégenként a sorsot kísértette: négyezer lóerővel dübörgött alatta csodajárgánya, a Red Power, azaz a Vörös Erő. Autóversenyző volt, aki 5,6 másodperc alatt érte el a 430 km/h sebességet. Hová sietett? Tán meg akarta előzni a bajt, ami nem is lehetett olyan messze. Ez a brutális gyorsulás ugyanis az emberi szervezet számára már-már elviselhetetlen. Az első másodpercben szó szerint vakon vezetett, ekkora nyomás alatt képtelenség kinyitni a szemet.

De Helmutra nemcsak az autóban, hanem a vállalkozásában is túl nagy nyomás nehezedett. S egyszer csak azt tette az életével, amit a versenyautójával szokott: vakon kormányozott. És ugyanúgy bízott, hogy a baranyai dombok ölelésében megtalálja, amit addig az őrült tempóval hiába kergetett. Igaza lett: amit a féktelen rohanás szétzilált, a liptódi nyugalomban – egész más formában – lassacskán összeállt.

A négyezer lóerőt huszonnégyre cserélte, hisz jó a Polski Fiat is Liptódra és környékére. S miután Németországban felszámolta otthonát, hobbiját, vállalkozását, házat vásárolt a magyar faluban és gazdálkodni kezdett: bodzát ültetett és mangalicákat vett. A bodza azonban nem kellett senkinek. Az állatokat meg megsajnálta, különösen a kant, Rudit, így nem adta el, de nem is vágta le őket: végelgyengülésben pusztultak el. Néztek is a helybéli parasztemberek, kilencéves disznót még egyikük sem látott életében.

De Rudi még ennél is tovább él. Sértetlen koponyacsontja itt látható a csarnokban, lassacskán lépdelünk felé. Előttünk különös kompozíció, a címe: Háború. Torz alak, a törzse kiszáradt körtefa, feje a Rudié, felette hatalmas acéltekercsből készült agytekervény. A tébolyult elme jelképe – magyarázza Helmut. Vékony karocskái végén apró babakezek, akár a háborúba kényszerített harmadik világbeli gyerekek.

Egy mű a sok közül, mely tanúsítja: az egykori vállalkozót és autóversenyezőt Liptódon homlokon csókolta a múzsa. De lehet, hogy a helyi bor is rásegített – mondja.

És nem ártott az a néhány évtized, amelyet munkája és hobbija mellett szabadidejében az egyiptomi kultúra megismerésébe fektetett. Hisz itt áll a háromméteres Ízisz istennő és Széth isten, igaz, utóbbinak a lábszárai még nincsenek készen. Járom körbe a kiállítást és nem hiszem el: hercegek, istenek, ősszülők, akiknek az alakját a liptódi padlásokon összegyűjtögetett, letűnt világ használati tárgyaiból formált meg. A trón támlája kemenceajtó, ülőkéje lovas eke, a csigolyák lovashintórugók. Az alakok szerszámalkatrészek, állati csontok, szarvak, kiszáradt fatörzsek, a fiú lapockája sertésmedence. A nőalakok keze hegyes pléhkarom, gömbölyű melleiken éles kampók és vasszegek a mellbimbók. Lám: a nőiesség micsoda fegyver tud lenni… Amit kidobnánk, íme, képes új életre kelni. Sétálunk a szobrok között némán, a csarnok mégis csupa kiáltás. Minden mű azt harsogja: beteg ez a világ. Előttünk vörös szőnyeg – pléhből, rajta törpeszilvafából lett manöken, hatalmas mellekkel, ártatlan babafejjel. Lábszárán átszúrt vasak sora. Tiltakozás ez a gyerekszépségversenyek ellen. Egy pénzvezérelt, értékvesztett világ ellen.

S hogy hová hallatszik el Liptódról mindez? Nem érdekli. Ha kedve tartja, felmegy egy-egy régi padlásra vagy beutazik a pécsi vásárba és egy zsák játék babával tér haza. Aztán önmaga mélyére ás, így emeli a sutba dobott ekevasakat műalkotásokká.

Mert a látszat valóban csal. Ahol úgy tűnt, semmi nincs, ott van minden: a szabadság, a boldogság. Az élet.