Mindent tudó műlevél

Az alapötlet lényegében nem túl bonyolult. A műlevélhez elsősorban a fény energiáját vegyi energiává átalakító, majd ezzel a szén-dioxidot feldolgozó apróságok – tudományos nevükön kloroplasztok – szükségesek. Ezeket igazi, élő sejtekből nyerték ki a szakemberek – tehát a műlevél a növényeket nem tudja kifúrni a világból, az előállításához mindig szükség lesz az eredetire.

E parányokat aztán egy selyemből kinyert fehérjéhez keverik, ami képes őket hosszú (egyelőre nem tudni, mennyi) időn keresztül működőképes állapotban tartani.

Rendben – kérdezhetnék egyesek –, de mi értelme van ennek? Nos, több is. A legkézenfekvőbb a háztartásokban való felhasználása: ha például a különféle lámpák elemeit ilyen anyagból készítenék, a világítótestek nemcsak megvilágítanák a szobátlakást, hanem közben oxigént is termelnének.

Épületek burkolására is alkalmas lehet, a nagyobb gyárépület, üzemcsarnok oldalfala, teteje által kilehelt oxigén némiképpen ellensúlyozná a kéményen kipöfögött széndioxidot. Hasonló hatást fejthetne ki a zsúfolt, növénytelen városközpontok épületein is, ahol a temérdek kipufogógáz kiváló nyersanyaga volna az oxigént termelő műleveleknek.

Ám a legfontosabb, hogy a szintetikus levelek szélsőséges körülmények között is – például a súlytalanság állapotában – vígan működnének. Ma még sok fejtörést okoz a majdani hosszú űrutazásokat tervező tudósoknak a kozmonauták ellátása megfelelő mennyiségű oxigénnel – a műlevelekkel mindezt sokkal egyszerűbben meg lehetne oldani, mint a valódi növényekkel.

De mindehhez először fel kell építeni az első műlevélgyárat.