Sorompó - Balogh Géza jegyzete

Már bent járok Nyíregyházán, de megállít a piac melletti sorompó. Na, még ez is! – bosszankodom, s újságot veszek elő, hogy valahogy agyonüssem az időt, mert ez az a sorompó, ami negyedórát is lezárva szokott lenni. Előttem hosszú sor, mire majd elindul, tényleg rám esteledik, ráadásul szemerkél az eső, köd van, meg valami nyomasztó szürkeség – vacak egy élet!

Kihalt a külváros, a sorompón túl is csupán egyetlen ember botladozik a járdán. Illetve ott nincs is járda, de menni azért kell valahol, hát ő is a kövesút meg a düledező gyárkerítések közti hepehupás területen kerülgeti a tócsákat. Furcsán kacsázva jár, lábai meg-megrogynak, a kezeiben lévő botokkal tartja egyensúlyban magát. Most jött divatba nálunk is a síbotos síkvidéki túrázás, biztos ő is az új hóbort megszállottja – de pont itt a külváros gödrös, szemetes zugaiban?!

Megindulunk, egy régi vasüzem előtt érem utol. Vastag betonoszlop mögé húzódva várja, hogy elmenjen előtte a kocsisor, de így is le-lefröcskölik. Mögöttem már nincs senki, leparkolok hát mellette, lehúzom az ablakot, s megkérdem, merre megy. A városba, feleli. Jöjjön, beviszem, hajolok át a másik oldalra, s nyitom is ki az ajtót, de nem mozdul.

– Hát… nem is tudom – mondja bizonytalanul, s már bánom, hogy megálltam. Szegény fiú nem divatból csámpázik a két bottal: valami betegség támadhatta meg a lábát – de minek kell emlékeztetnem erre, van neki e nélkül is épp elég baja! Ki tudja, hányszor ugratták már be, hogy gyere, felveszünk, s mikor ő megpróbált szaporázni, az autósok röhögve elhajtottak.

Restelkedve indítom a motort, de ekkor az egyik mankóval int, s megindul az autó felé. Nem tudom, mit akarhat, de azért kinyitom előtte az ajtót, ő meg szuszogva beül. A két mankót a vállára hajtja, nyújtja a kezét, bemutatkozik. Nem úgy mondja a szavakat, mint mi, szatmáriak, nyírségiek: dél-dunántúli lehet, azok ejtik olyan kedvesenlágyan az e-ket. Az is, nagykanizsai. Pár hete költözött Nyíregyházára.

– Itt kaptam munkát – fészkeli el magát az első ülésen.

– A régi kaszárnyában működik egy kis szerelőüzem, olyan sérült embereket foglalkoztat, mint én is. Mert a kezem azért jó! – emeli fel mosolyogva mindkét kezét, s ellentétben a vékony lábakkal, két jó erős kart látok, azokkal valóban a legmakacsabb csavart is a helyére lehet parancsolni.

– Mennyi a fizetség?– kérdem.

– Majdnem száz. Százezer.

– És maga képes volt ezért ide eljönni a világ másik végéről? – nézek rá elképedve, de ő csak szelíden ingatja a fejét.

– Otthon kegyelemkenyéren tengődtem. Apám már nem él, szegény anyámnak ötvenvalahány ezer a nyugdíja, s még az elvált nővérem családját is segítenie kellett… úgyhogy nekem igazi megváltás ez a munka. Pláne úgy, hogy még szállást is kaptam. Igaz, a munkahely messze, de van busz meg két jó erős karom, elvisz bárhová.

Bent a városban, a piacnál szállt ki, mert holnap, holnapután hétvége lesz, magának kell főzni, s nincs otthon se hús, se krumpli. Mondtam neki, hogy megvárom, hazaviszem, de felemelte a két jó erős karját, és csak mosolygott, mosolygott. De oly felszabadultan, hogy teljesen elfeledtem, nekem tulajdonképpen haragudnom kéne – hiszen becsaptak a festményvásárnál.