Tele van velük Magyarország

Akinek a gyermeke eléri a hatéves kort, és akkor megkötözi, majd kivájja a szemét, mérhetetlen kincs birtokába juthat. A gyerek szemét be kell dobnia az Elátkozott vár kapujának kulcsán lévő lyukon, amikor arra pontban éjfélkor a Hold fénye világít. Ilyenkor megmozdul a hegy, s aki beljebb merészkedik, az felmarkolhat abból a mérhetetlen mennyiségű kincsből, ami az idők kezdete óta benne rejtőzik. De vigyáznia kell ám, mert ha nemcsak kegyetlen, de mohó is, akkor elveszett. Amint ugyanis a Hold fénye a kapuról tovasuhan, a hegy becsukódik és magába zárja a látogatóját. Íme, a hajósi svábok legendája az egykor a határukhoz tartozó Érsekhalma földváráról. S hogy a horrorisztikus történetben legyen valami biztató is, hozzáteszik: a kincs ma is a hegy gyomrában nyugszik, ugyanis senki sem olyan embertelen, hogy érte kivájja a saját gyermeke szemét.

Mi igaz a kincsek sokaságáról, mi nem, egyszer talán az is kiderül. Most mindenesetre négy Duna–Tisza-közi kunhalom és két földvár – köztük az érsekhalmi – állagának a megóvására szán pályázat keretében az Európai Unió bő kétszázmillió forintot. Addig is azonban, amíg a titok nyitjára jutnak a kutatók, szegődjünk Kustár Rozália, a kalocsai múzeum régésze és Balázs Réka, a Kiskunsági Nemzeti Park természetvédője nyomába, s járjunk be néhány halmot és földvárat az érintett területen. Ha aranyat nem is lelnénk, ismeretből bizonyosan annál többre tehetünk szert.

Találkozónkat a Dunatetétlen közvetlen közelében lévő Csárda-halomnál beszéltük meg. Csárdát ne keressünk rajta – igaz, templomot se, pedig nevezik a helyet Templom-halomnak is –, viszont találunk akkora dzsumbujt, hogy egy kisebb fogadót valóban magában rejthetne. Nekem erre jártomban bizonyosan nem jutna eszembe, hogy több ezer éves kultúrtörténeti emléket rejtő kunhalommal van dolgom. S hogy még bonyolultabb legyen: egyáltalán nem biztos, hogy a Csárda-halomnak köze van a kunokhoz. Mert nem mind az, ami annak látszik. Sőt!

– Kunhalmoknak csak a köznyelv nevezi az országszerte található mesterséges halmokat – gyarapítja az ismereteimet Kustár Rozália, mielőtt közelebbről megszemlélnénk a Csárda-halmot –, mivel a kunokhoz talán csak néhány százalékuknak van közük. Hiszen hol voltak még, mondjuk, ötezer évvel ezelőtt, a rézkorban?! Mert az első halmaink abban az időben keletkeztek, amikor a piramisok, és a rendeltetésük is hasonló.

A rézkor előtti korszakokra most nem érdemes időt vesztegetnünk, mert bár ismertek az Alföldön hétezer évvel ezelőtt lakott dombok is, ezek jórészt – éppen a XX. században kezdődő intenzív mezőgazdaság mindent egybeszántó, elegyengető törekvése miatt – szinte teljesen belesimulnak a tájba. Az emberi kéz alkotta halmok amúgy nemcsak az Alföldre jellemzőek, tele van velük az ország – ám a síkságban a néhány méteres kiemelkedés is feltűnik.

– A rézkori halmokat követték a bronzkoriak, majd a vaskoriak, úgy szűk háromezer év távolából – folytatjuk az időutazást. Ezekről mindenki hallott már, legfeljebb nem tud róluk, ugyanis a százhalombattai illírek halmai. Később, a rómaiak idejében a Duna–Tisza közén a szarmaták éltek és emelték a halmaikat, majd helyenként a honfoglaló magyarok, amíg jobb belátásra, azaz kereszténységre nem bírták őket, s fel nem hagytak a halmos temetkezés pogány szokásával. És ekkor – de csak ekkor – megérkeztek a kunok, és emelték a halmaikat, temették bele a vezéreiket, kincsestül, lovastul, de legalábbis nyergestül. A szokásaikról körülbelül két emberöltő alatt „beszélték le” őket a többségi keresztény magyarok.

De most már éppen itt az ideje, hogy körbejárjuk a Csárda-halmot. Találunk azon akácot, bodzát és mindenféle iszalagot, ami áthatolhatatlanná teszi a terepet – ideálisabbat a boszorka sem kívánhatna a mesebeli Csipkerózsikának. Annyi azért még így is látható az alakjából – mármint a halomnak –, hogy az idők során bolygatták. – Az előttünk lévő úthoz hordtak belőle alapot – találja ki a gondolatomat Kustár Rozália –, sőt nemrég még antenna állt rajta. Aminek azonban már nyoma sincs, mint ahogy őszre a rajta lévő dús vegetációnak sem lesz. Addig azonban van még némi teendője Balázs Rékának is, elsősorban az irodájában. A terület ugyanis az állam tulajdonába kerül, amelyet ez esetben a nemzeti park kezel. A Csárda-halmon jelenleg egyébként hárman osztoznak. Az egyik tulajdonossal a természetvédő éppen az előző nap intézte az adásvételi szerződést.

A tulajdonviszonyok egyébként nagymértékben meghatározták, hogy a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságának körülbelül egymillió hektáros működési területén lévő több mint száz halom közül melyikekkel pályázzanak. A halmok többsége ugyanis osztatlan közös tulajdonban van, s valószínűleg előbb támadnának föl a halmok holtai az utolsó ítélet harsonáit hallva, minthogy a számtalan gazdával sikerülne egyezségre jutni. Pedig ők is jobban járnának, ha eladnák a tulajdonukat az államnak, ugyanis sok örömük már nem telhet a halmokban, mivel azok ex lege védettek – magyarul: értékük méricskélése nélkül valamennyi oltalmat élvez. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a tájképi elemként nyilvántartott halmok területét nem művelhetik. Ez ellen nem is emelhető kifogás, hiszen minden szántás koptatja a felületüket, s a leletek előbb-utóbb a felszínre kerülnének és elhordanák őket, vagy – ami még valószínűbb – szétszóródnának.

– Akárcsak ez esetben – emel föl a régész a halom melletti hagymaültetvény sorai közül egy cserépdarabot.

Aprócska az egész, nekem nem is sokat mond, ám a szakember azonnal több variációt is említ, hogy hány ezer éves leletről lehet szó. A vitát csupán alaposabb vizsgálat dönthetné el.

Akármit is rejt magában a Csárda-halom, a bolygatástól olyannyira óvják, hogy még a fák gyökerét sem ássák ki, hanem a lecsupaszításukat követően vegyszert injektálnak bele, amitől a növény elpusztul. Ezt követően az omladozó területrészeket biotextíliával fedik be, s mire az lebomlik, a gyep – amelynek magjait már gyűjtik a környékről – ellepi a területet. Végül ismertető táblákat helyeznek elé, hogy az erre járó tudja, miféle kultúrtörténeti értéket szemlél.

– És mikor végzik az ásatásokat? – fordulok a régészhez. – Semmikor. Legalábbis a mostani pályázat keretében nyert összegből bizonyosan nem. Ez a történet elsősorban az állag megóvásáról szól, mert most ez a legfontosabb.

Jó száz éve még egészen más elképzelések jártak a régészek fejében, mi is legyen a halmok sorsa. Az egyik nemzetközi konferencia tiszteletére például Vaskút közeléből három nap alatt hordtak el egyet, a benne talált leleteket pedig bemutatták a tudós társaságnak.

Az egyik százhalombattai halom leletei közül pedig még szuvenírt is vihettek haza magukkal… Ha tehát a Csárda-halom titkai egyelőre rejtve maradnak is, természeti értékei azonnal a köz elé tárhatóak – fordulok vélelmemmel ismét Balázs Rékához. Ilyent a dzsumbujban hiába is keresnénk, ábrándít ki. Hogy akkor miért kapcsolódik a mentésbe a természetvédelem? Jórészt azért, mert a tájtörténeti, tájképi és botanikai értékeink védelmére hivatott jogszabályok megalkotása előbbre tart, mint a kulturálisoké. Ezért hát azokat is segítségül hívták a pályázat sikeressége érdekében. Miután a Csárda-halmot alaposan kiveséztük, az ugyancsak Dunatetétlenhez tartozó Oltó-halomhoz tartunk. Ez ugyan nincs a négyes listán, ám kiválóan szemlélteti, milyen is lehetett egy halom egykor.

Többféle változatban is közszájon forog, honnan az elnevezése. Kötik egy bizonyos Ottó vezérhez, akit úgy szerettek a népei, hogy halálakor a sapkájukban hordtak halmot a teteme fölé. Aztán él a nagyon is prózai magyarázat, amely szerint az aljában lévő juhászatban oltották a juhtejet, hogy az sajttá érlelődjék. Ami viszont egészen bizonyos: a szegedi egyetem munkatársai néhány évvel ezelőtt talajmintát vettek a halomból. Már csak az izotópos vizsgálatra van szükség, hogy meghatározható legyen a kora – ám erre pénz híján mind ez idáig nem került sor.

Az Oltó-halomhoz az előző napi esőtől áztatott végtelen földút vezet. Itt-ott sűrű facsoportok, rejtekükben régi kúriák, melyek a fáma szerint húsz-egynéhány éve kiváló rejteket nyújtottak az olajszőkítőknek. Mi most azonban nem ilyen csúnyaságok után kutakodunk, sokkal inkább a halom nyújtotta kilátásban gyönyörködünk, a tövében nyújtózó fokozottan védett Böddiszékre hosszan el lehet látni. – Igazi madárparadicsom – élénkül meg az utunkra elkísérő Oroszi Zoltán. A madarász – egyébként Kustár Rozália férje – a Dunatáj Természetvédelmi Közalapítvány munkatársaként több száz hektárnyi értékes területet oltalmaz.

Az Oltó-halom tehát kiválóan szemlélteti, milyen is lehetett egy halom a fénykorában, de ez még nem jelenti azt, hogy épen vészelte át az évezredeket. Az egyik fele ugyancsak meredek, ami azt valószínűsíti, hogy az ember az idők folyamán megbolygatta. Ami miatt sok más halomhoz viszonyítva mégis épen megmaradhatott, az a mostani lakott településektől való távolsága. No és a babona: – Játszani szabad rajta, de ugrálni nem, mert felébred a halott – idézi Kustár Rozália a környékbeli idős asszonyokat, akik a gyermekkorukban hallott riogatásokról számoltak be neki.

Az bizonyos, hogy utunk következő állomásán, a Hartához tartozó Szentkirálypuszta halmát bolygató homoklopó nem tart a holtaktól. Az ismeretlen eredetű sírhely a hetvenes években még a téesz területe volt, egészen 2002-ig bányászták belőle a homokot. A tevékenység ma már tiltott, ám azért néhány utánfutónyi anyag még mindig el-eltűnik belőle – szemlélem az oldalában ütött sebet, amelyet, ha már arra járunk, a régész és a természetvédő közös erővel mér fel.

Egy feladatunk maradt még, a megye túlsó felén lévő tiszaalpári földvár felkeresése – amely szintén a pályázaton nyert összegből csinosodhat. Mert földvárból is gazdag az Alföldünk, csak a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságának működési területén 23 védte egykor az oltalmukat keresőket.

Legtöbbjüknek legfeljebb a helyét sejtjük, ám a tiszaalpári kiemelkedik közülük, falai néhol a tíz métert is elérik. A földvár alját egykor a Tisza mosta. Bár a folyót a XIX. században kilométerekkel arrébbra szabályozták, de a táj így is magával ragadó. Ameddig a szem ellát, védett erdők, gyepesek. Az már más kérdés, hogy mindezt a több ezer lelkes falu lakói idegenforgalom formájában kamatoztatni tudják-e – mint teszik például a szomszédos Tőserdőn.

– Rajtunk nem múlik – egyértelműsíti Balázs Réka, miközben a vár alján lévő, eltávolításra ítélt, tájidegen ecetfákat szemléljük. – A terepet májusig megtisztítjuk, a földvár falait megerősítjük, s bemutatóhelyet létesítünk. A lehetőség kihasználása már a helybéliekre vár.