Torockói merengő

Király István hetvennégy éve figyeli. Igaz, volt idő, amikor havonta-kéthavonta látta csupán. Amikor Déván meg Nagyváradon vasmunkáskodott. De mióta nyugdíjas, annyiszor nézi, ahányszor csak akarja. Meg is mászhatná, de nem volt a tetején már vagy húsz éve. Sok a dolog, mondja, aztán suhint még párat a kaszájával, s elindul hazafele egy derék targonca fűvel. Nem megy messzire, csak ide, az ötödik házba. Mióta elvált, itt él nővérével a szülői házban. A ház olyan, mint a többi Torockón. Három szint, fehér falak, klasszicizáló homlokzat – de olyan szép, hogy aki először látja, nem akar hinni a szemének.

A falut ma hatszázan lakják, székelyek mind. Máig nem tisztázott, hogyan kerültek ilyen messzire a szülőföldtől, de a torockói székely beszéde mind a mai napig jobban hasonlít az udvarhelyiek, háromszékiek beszédéhez, mint a tordaiakéhoz, kolozsváriakéhoz.

A falu határa tiszta hegy, alig van benne szántó. De a torockói férfiember nem is a földből, hanem a hegyből élt – vasbányász volt majdnem mind.

Király István túl van már az ebéden, sóskaleves meg savanyú káposzta volt őrölt hússal az asztalon. Jól csúszik utána a  bor. Mégpedig a hazai. Mert akármennyire is furcsa, a torockói bor első osztályú, csak az a baj vele, hogy kevés van belőle. Király Istvánnak is mindössze százötven liter lett, s már csak hetven van. Azért szívesen megkínál egy pohárkával. A pohárka azonban majd félliteres, és ami benne van, vetekszik a legfelkapottabb egrivel, villányival. Lent a pincében isszuk persze, amit István barátom szülei annak idején szabályosan laktak.

A torockói ház pincéje ugyanis nem lefele bújik a földbe, igaz, a szikláktól nem is nagyon bújhatna. Gyakorlatilag az a ház földszintje, ajtókkal, ablakokkal, némelyekbe még tűzhely is volt rakva. A gyerekek, mármint ő és a nővére persze már fent laknak a házban. István az alsóban, Ilona a felsőben, mert hiába egy házat látunk, kettő az még mindig. A felsőt a felirat szerint „isten segedelmével építette Zsakó Istok és neje, Borbély Rebeka 1876. év augusztus 19-én”, a lentit még korábban, 1873-ban.

Abban az időben épült fel szinte az egész falu. 1870-ben ugyanis borzalmas tűzvész pusztított Torockón, pár ház kivételével leégett mind. De ha nincs a tűz, akkor ma nincs torockói csoda. Nincs Europa Nostra-díj, nincsenek turisták. És tán siklóernyősök sincsenek, annak pedig Király István cseppet se örülne. Olyan jó elnézni őket, ahogy délelőtt a Bérc, délután pedig a Székelykő körül lebegnek. Az előbbi a magasabb, de a Székelykő se sokkal kisebb, 1129 méter. Itt van közel, benyúlik a kertbe a lába, és egy szabályos forrásban áztatja.

Csak képletesen szólva persze, mert kiváló ivóvizet ad az a forrás, abban pedig nem mos senki lábat, még ha Székelykőnek is hívják. A hegy szoknyáján még mindig szépen kivehetők a gondosan kialakított teraszok, valamikor első osztályú búzatermő hely volt az – mutatja a 82 éves Király Ilona. Városon, Kolozsváron élte le ő is az aktív életét, az ottani közlekedési vállalat főkönyvelője volt, de nyugdíjas éveire hazaköltözött. Ugyanúgy, mint a barátnője, Balogh Éva: Pest mellett neki megvan most is a háza, de alig tavaszodik, máris jön haza. Mert hiába pesti évtizedek óta, a haza még mindig Torockó.

Ugyanezt mondta Móricz József is pár órával korábban egy ökotanácskozás szünetében, aminek ő volt a házigazdája, pedig hát már tulajdonképpen kolozsvári. Közgazdász amúgy, egy sikeres tanácsadói irodát vezet, de nem is erre büszke igazán, hanem a torockói farmjára, állataira. Torockón felnőtt gazdasági szakemberként szomorúan nézte, hogyan szorulnak vissza a hagyományos gazdálkodási formák a faluban, s kezdi felverni a gaz a kaszálókat. Utóbb már csak pár idős gazda tartott teheneket, köztük az ő szülei, de már nagyon nehezen boldogultak. Móricz József nem akarta ezt ölbe tett kézzel szemlélni. Vett egy tekintélyes birtokot a határban, hozzá állatokat, és most olyan biosajtot készítenek, hogy a csodájára járnak.

Király István is szereti a jószágait. Bojtos, a tehén még kint van a csordán, majd csak este jön haza. De Bojtár, a lova kíváncsian tekintget kifele az istállóajtón, ki az az idegen ott a küszöbön. Régen volt befogva, ha azonban majd több időnk lesz, István barátunk felszekerezik velünk a kőre – de csupán a derekáig. Onnan már gyalog kell tovább mennünk a csúcsig. Csak aztán napsütésben jöjjünk, mert a felhők miatt pont a lényeget nem látjuk. Azt, hogyan kél fel itt kétszer is a nap. Egyszer reggel, aztán eltakarja a hegy, majd tizenegy tájban előbukkan megint. Szép lehet – és még fizetni se kell érte.