A Feröer-szigeteken kiderül, van-e ennél nagyobb megaláztatás

Most a 2016-os franciaországi Európa-bajnokságra szeretnénk kijutni. A létszámot 24 résztvevőre emelték, hogy azok is odavergődjenek végre, akik eddig sosem vagy már régóta nem voltak képesek kivívni a részvétel jogát. Ez utóbbiak között vagyunk mi is. Első ellenfelünk a selejtezőben kellemesnek ígérkezett: vasárnap az az Észak-Írország készülődött ellenünk, amelyik 95. a világranglistán, ahol mi most a 34. helyen álldogálunk.

Az előzmények nem tűntek túl biztatónak. Edzésen megsérült Gera Zoltán, aki azért még mindig az „ész” a csapatban. Szalai Ádám lemondta a válogatottságot – igaz, a szövetségi kapitány diplomáciai érzékéből nem futotta annyira, hogy egyáltalán meghívja, így a lemondás ott lógott a levegőben. A lelátói hangulat lakodalmasan rózsás volt, ráadásként helyszínül az Üllői úti vadonatúj stadionnál jobbat keresve sem lehetett volna találni.

A tribünön 20 672 néző biztatta a mieinket – aztán kikaptunk 2-1-re úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg vagyon írva! Priskin Tamás fejesgóljával, melyet Dzsudzsák szögletéből ért el, még vezetést szereztünk, ám aztán „elmulattuk” az előnyünket. Hogy megtartsuk, csak az szükségeltetett volna, hogy a védőink szigorúan őrizzék az ellenfél egyetlen számottevő csatárát, a langaléta Kyle Laffertyt, az angol Norwich játékosát. Nem sikerült, s ez a nagyvonalúság egyenlítést eredményezett. Azt mondták a vezetők, sokat készültek, videóztak a meccs előtt. Nem hiszem, hogy ne tűnt volna fel nekik a Svájcot és Olaszországot is megjárt csatár.

Aztán egy adminisztrációs baki: a szövetségi kapitány az utolsó húsz percre – az érthetetlenül beválogatott Rudolf helyére – harmadikként becserélte Kovács Istvánt (különös, hogy ez a váltás már a románok elleni vb-selejtezőn is balszerencsésnek bizonyult…), majd amikor Lipták Zoltán megsérült, a hajrára a mieink tízen maradtak a pályán. Ez nagy meggondolatlanság volt a kapitány részéről, ami „természetesen” nem maradt következmény nélkül: vereséghez vezetett – Vanczák öngólja szinte törvényszerűen érkezett. Kovács cseréjével semmi baj, de ő nem az a játékos, aki az utolsó 20 percben dönt el meccseket. Ilyenkor a pályán lévők fáradtak, fogy az oxigén, a fiúk sem itt, sem ott nem cizellálnak, összességében a fizikum dominál.

Örök szabály, hogy az utolsó cserét – ha erre amúgy semmi más nem kényszerít – hagyjuk a 92. percre. De hát tudja ezt a „főnök” is, nem lenne szabad, hogy elvigye a hév.

Klubcsapataink már kiállították magukról a bizonyítványt: amint csak lehetett, kiestek a nemzetközi kupákból – így már Kazahsztán és Azerbajdzsán is előttünk áll ebben az összevetésben. Hazai játékosaink külföldön nem túlságosan kelendőek, a már kint lévők pedig egymás után ódalognak haza – a modern stadionok pedig nem tudnak gólt rúgni.

Léteznek elcsépelt közhelyek ilyen alkalmakra, mint például, hogy „a gyenge főpróbát jó előadás követi”. Aki esetleg ezt próbálja elsütni, annak a figyelmébe ajánlom: már az előadást látta! Sajnos, bukással…

Arról, hogy a betonépítmény – a stadion – nem szerez gólt, speciel nem tehetünk. De azt ember találta ki, hogy ennek a magyar focinak Pintér Attila lesz a megváltója! Na, az meg ki volt?