Fejni kell a falunapon is - Jobb ára van a tejnek, és pontosan fizetnek érte

Lovasok gyülekeznek a Gada patak partján, zenés ébresztővel kezdődik a kecseti falunap. Hatodszor rendezik meg, s az idei nevezetes azért is, mert itt vannak a magyarországi testvérfalu, Szada küldöttei. Huszonöt éve tart a kapcsolat, ez idő alatt sokan kaptak munkát a Pest megyei településen – gyümölcsszedés idején főleg a nők, építkezéseken a férfiak. Nagyot lendített a kereset számos kecseti család életén, miközben barátságok szövődtek.

A két község néptáncosai is jól ismerik egymást, egyik évben a kecsetiek, a másikban a szadaiak látogatnak el a testvérfaluba.

Az ünnepi műsor előtt a színpadon Szada polgármestere, Vécsey László és Farkaslaka polgármestere, Kovács Lehel írja alá a folytatásról szóló megállapodást. (Kecset közigazgatásilag az innen két kilométerre fekvő Farkaslakához tartozik.)

Szól a falu lakóihoz Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke is, egyszerű és keresetlen szavai nyomán kitör a taps. Mint azután többektől is hallom, őt a kicsi székely falvak lelkes támogatójaként nagyra becsülik itt.

Kecset neki sokat köszönhet, úgy tartják, talán azt is, hogy májustól aszfaltozott út köti össze a főúttal. A zötyögés a kátyúk, kövek közt immár a múlté, pár perc alatt csakugyan bent vagyunk a faluközpontban.

Esős hetek után végre ragyogóan süt a nap, a színpad mellett az alsós gyerekek néptánccsoportja készülődik. Aztán megszólal a zene, s amit látunk, gyönyörű.

A gyerekekből olyan jókedv árad, hogy alig akarja őket leengedni a színpadról a hálás közönség. Az alsó tagozatba negyvenen járnak – tudom meg –, és majd' mindegyikük táncol. Összehasonlításként: az én hatszáz lelkes kiskunsági szülőfalumban évek óta 10-12 alsós van.

A kultúrotthont, amely előtt a színpad áll, Simon Sándor kecseti tanítóról nevezték el. A közönség soraiban itt vannak az egykori tanítványai – ő már nem él, de a nevét soha nem felejtik el. Fáradtságot nem ismert, mondják, és hál’ istennek, ma is vannak követői: három alsós pedagógus és egy óvó néni tanítja, neveli a kecseti gyerekeket.

És akkor még ott a két néptánctanár: az alsósok után a felsős és a felnőttcsoportjuk is igazolja, értik a dolgukat. S pördül-fordul a táncban a párjával Kisfaludi Viola is, aki ugyan Székelyudvarhelyen tanít, de a falujában is sokat van a gyerekekkel, nagyon szeretik.

Szép dolog persze, hogy ennyi minden történik egy kicsi faluban – de miből élnek meg a kecsetiek?

Sokan dolgoznak a környező nagyobb településeken, de eljárnak távolabbra is: az erdélyi munkahelyeken kívül kedvelt célpont továbbra is Magyarország és Nyugat-Európa néhány országa. A családokban azonban mindig marad itthon valaki – s szinte nincs olyan ház, ahol ne termelnék meg a zöldséget, a pityókát (krumplit), ne tartanának jószágot. Igaz, hogy az ezredfordulón még csaknem kétszáz tehén járt a legelőre, míg ma hetven.

De négy évvel ezelőtt már csupán ötven volt, tehát mutatkozik némi növekedés, ahogy a juhok száma is gyarapodott. Valamelyest nőtt a tej átvételi ára, és a szentléleki vállalat pontosan fizet. Így aztán, amíg a fiatalok többsége a szüreti felvonuláson van, mások odahaza alkonyattájt a teheneket fejik.

Indul hazafelé Kiss Árpád, a 41 esztendős falubíró, Kecset első embere is – aki kőművesként dolgozik, s mellette gazdálkodik –, hogy megfejje három tehenét. Három gyermeke van, a legkisebb ötéves – szeretik a tejet mindannyian, s amit visz a csarnokba, azért meg jól jön a kis tejpénz.

Sötétedik, éppen zár a tejcsarnok, amikor a hídnál, a kultúrotthon előtt újra felharsan a zeneszó: megérkezett Farkaslaka felől a szüreti menet. Kezdődik a bál és tart kivilágos-kivirradtig – pálinkás reggelig…