Számháborúzom - Szijjártó Gabriella jegyzete

Miért fontos firtatni épp az éééén koromat?! Hiszen tipikus kis magyar korés kórtörténetet írunk mi így együtt az óvodában, ahol az édesanyák „évszámlálója” húsztól úgy ötvenig terjed, míg az édesapáknál a mutató akár hetvenig is kileng…

Nemigen lehet kitérni a válasz elől. Legfeljebb húzni az időt.

– A hajnali óracsörgés után általában hetvennek érzem magam. A fürdőszobában jó esetben nyerek tíz-tizenöt évet. Az értelmi szintemet viszont az ébredéskori tíz-egynéhányról tornázom felfelé a munkába érésig. Napközben komoly negyvenesként dolgozom... már amikor legendás szórakozottságom el nem uralkodik rajtam. Amikor a laptopom nem fogadja el titkos jelszóként a bankkártyám PIN-kódját, leginkább egy hisztis kamaszra emlékeztetek. Az esti mozit, színházat, baráti csevejt vagy randevút még úgy tudom élvezni, mint a húszasok, de úgy tíz felé rám tör az ásítás, és percek alatt megint évtizedeket öregszem. Pláne, amikor eszembe jut a hajnali óracsörgés, meg ami utána jön: egy álomkóros ötévest kell csatasorba állítanom. Ez újabb súlyos éveket vesz el az életemből! Hát nem mindegy, mennyi vagyok?! Elég fiatal, hogy emlékezzem az álmaimra, és elég öreg, hogy – immár bölcsen és elnézően mosolyogva magamon – tovább hajszoljam őket. Elég fiatal, hogy élvezzem az élet lüktetését, és elég öreg, hogy megbecsüljem a folytonos átmenetek közti pillanatnyi békét. Pedig a naptár lapjai soha ilyen gyorsan nem pörögtek, és a szarkalábaknak meg a pluszkilóknak se nagyon tudom útjukat állni.

Mégis, mikor az ötévessel együtt élvezettel bámulom a toronydarut az építkezésen, vagy forró nyáreste mezítláb, kéz a kézben sétálunk a Kis-Duna partján, meg teli torokból énekelünk a bömbölő rádióval a kocsiban, szeretném megállítani az időt itt... negyvennégynél…