Guba Zoltán: Végjáték

Új kor! Modern, akadálymentesített öregotthon! Mi hiányozhatna még a boldogsághoz?

Mindegy is lett volna, de reggel, sőt este is borotválkozott, hogy „majd akkor, ami előbb-utóbb minden embernél elérkezik”, vele aztán ne sokat bajmolódjanak.

Nehezen sikeredett, de maga mosdott, öltözött. Férfi, ha öreg, beteg is, gyengeséget nem mutathat. Volt ugyan hely az asztalánál, de két éve egyedül reggelizett, ebédelt, vacsorázott. Ha ugyan ezt evésnek lehet nevezni? Egy-két falat mindösszesen. Ennyit kívánt, ennyit erőltetett magába. Azután ült még. Ült, és nézett maga elé. Két éve tartott nála ez az állapot.

Akkor történt – merthogy humánus volt az otthonvezetés, és asszonyával egy szobában élt –, hiába szólítgatta a nejét, kedves, ideje ébredni. Kelni. Új nap van. De aznap nem volt ébredés. S nem volt felkelés. Sokáig semmi sem volt. Mondják, a férfi nem szólt, még csak nem is sírt, csak ült, meredt maga elé. Hanem a tekintete! Az egyszerűen eltűnt, mint mikor teli vödör vizet, mire már nincs szükség, földre, kőre loccsant az ember. És jöttek az otthonbeli ismerősök. „Rettenetes, mi történt, sajnáljuk, szólj, ha bármire szükséged van.” De a férfinek nem volt szüksége semmire. Emelkedett az út a temetőben is, olyan hely ez, itt mindig minden út emelkedik. Ápolók ajánlkoztak, nehéz nap ez neki, s nehéz az út is, ők majd tolják a kerekes kocsiját. Intett, rázta a fejét, majd ő, egyedül. Van, hogy az emberen senki nem segíthet. Kimelegedett, mire a sírhoz ért, zihált is erősen, homlokán, arcán, szeme alatt cseppek gördültek, hogy találgassák, csak nem sír.

És eleinte próbálkoztak az ismerősök: szobája ajtaján kopogtak. Ugyan állhattak ott, sosem mondta, hogy igen, szabad, nyissál be! És eleinte ültek az asztalához is, reggel, délben vagy vacsoránál. A férfi sosem szólt ellene, lakó ő is csak, kinek alkalmazkodnia kell a rendhez. Jól vagy, minden rendben, kérdezték, ő biccentett, mi baja lenne. Nem nézett fel, vállán, hátán, testtartásán látszott, egyedül kell hagyni. Csendre van szüksége! Hagyták is a többiek, hiszen korral mindenkinek lehet rossz perce, órája, éve.

Ezért volt meglepő, hogy egy reggel az otthonigazgató ajtaján kopogott. Igen, mondta az igazgató asszony. S mielőtt szólt volna, miben segíthetek, a férfi pecsétes papírt tolt elé, házbontási határozatot. A népszerű szurdok bejárata előtt áll a férfi háza, omlik, romlik, tíz éve ember nem járta. Rontja az összképet, és tervek is születtek. Üzlet nyílhat, netán parkoló, azzal még kevesebb a gond.

A magáé a ház, kérdezte az igazgató asszony. A kérdést költőinek szánta, a férfi válaszolt: az enyém, illetve csak volt. Ott akar lenni a bontásnál, riadt meg a vezetőnő. Azért jöttem, azt szeretném, ha nincs akadálya, felelte kérőn a férfi. Biztos, kérdezte a vezetőnő, s mivel a férfi biccentett, igen, intézkedem, hadarta. És aznap korán keltek, autóval a férfi házához hajtottak. Jól van, kérdezték a férfit. Ő bólintott, minden a legnagyobb rendben. Azután munkások, munkagépek jöttek. A ház köré kordont vontak, azon túl kellene gurulnia, mondták a férfinek. Emelkedett az út itt is, segíteni akartak, de nem engedte. Intett, majd ő egyedül. És fújtatott, és izzadt, mire szóltak neki, ott már maradhat, ha nagyon akar. Megindult a gép, és ügyesen a falakba mart, és az omlás elől kihátrált. Új lendületet vett. Másutt harapott. Ropogott a fal, sírt az ajtó, az ablakkeret. S fogyott, egyre fogyott az épület. Nem szomjas? Nem inna? Ne menjünk, kérdezték a férfit. Ő nem szólt. A fejét rázta, ezt még látnia kell. Ült a kocsijában, leste volt otthonát, s posztolt, mint a mesebeli rendíthetetlen ólomkatona. Rájuk esteledett, mire szólt: itt a vége! Azt hiszem, indulhatunk.