Ha jön a lavina

Az apa először el sem tudja képzelni, hogy az üdülés olajozott gépezetét ilyesmi megzavarhatja. Amikor pedig megérti, felkapja a telefonját és elpucol, otthagyva segítségért kiáltó feleségét és gyermekeit. Akiknek szerencsére nem történik baja – csak éppen két perc alatt széthullott az életük.

Az a jó a skandináv filmekben – ellentétben az amerikaiakkal –, hogy nem adnak borítékolható válaszokat, a szereplők jelleme nem fekete vagy fehér, a megoldások nem várnak masnival átkötve a fiókban. Ez a világszerte nagyra értékelt, számos díjat nyert, Oscarra is jelölt svéd–dán–norvég film sem rágja a szánkba az álláspontját. Nem mondja, hogy gyáva gazember az irháját mentő apa, de azt sem, hogy a család túlléphet a történteken. Észre sem vesszük, s már felelősségvállalásról, döntéseinkről, házasságról elmélkedünk.

A megbocsátani nem tudó feleséggel, majd az először hárító, tagadó, végül az önutálattól roskadozó férfival együtt. S közben leginkább a gyerekeket sajnáljuk, akik nem értik, hogyan veszthették el alig két perc alatt legfőbb védelmezőjüket – ugyanakkor mentenék szüleik házasságát, mert rettegnek a válásuktól. És közben mindent körülvesz a vakítóan fehér hó, a jég, a fenséges és könyörtelen természet.

Remek a színészi munka, kiváló Ruben Östlund rendezése, ijesztően gyönyörű a látványvilág. Szépen vezetik a nézőt, hogy megértsük: itt már jóval többről is szó van, mint hogy senki sem ismerheti a másik embert, de még saját magát sem.

Mert rádöbbenünk arra is: komfortos, kényelmes életünk bármikor összeomolhat, a vékony kis jégréteg akármikor beszakadhat, s mi belezuhanunk a sötét mélységbe.