Hús is volt a konyhámban, a macska felugrott az asztalra!

Fakult trikóban, gatyában ült a hokedlin. Fölötte villanykörte nélküli lámpa lógott, az áramot rég kikapcsolták. A férfi ült, s nem a napját tervezgette, nem volt dolga semmi. Bútor se látszott a házban, az egyetlen szobában csak matrac volt, ahol asszonya, ő és a gyerek aludt, s sparhelt. A fia a kertben bottal rajzolt a földre. Nem szólt, hogy apa, éhes vagyok. Dél elmúlt már, de kérni hiba, kész a válasz, nincs még ideje. A fiú hamar megtanulta, hívják, ha lesz miért.

Ez nem az Ormánság! S nem is T., ahol várják, a lány legyen 18 éves, vagy fejlett, nagykorúnak tűnő, s menjen külföldre, szerencsét próbálni. Onnan támogassa a szülőket, a testvéreit, s küldjön gyakran pénzt haza. S, ha kérdik, mi van a lánnyal, felelhessék is, megtalálta a számítását, nem panaszkodhat.

De mi Nógrád megyében járunk: dolgos, büszke emberek között, ahol ha a vakolat mállik is, azért virágot ültetnek és a kapuban várják a postást, hozza az újságot. Már a nagyszülők előfizetők voltak, hagyományt megszakítani nem akarnak. Nógrádkövesdre tartva, Galgagután járunk. Péntek van, dologidő, ha munkahely nincs is, munka akad a ház körül. Fejkendős asszony ballag előttünk, Tamáskov Józsefné. Két nejlonzacskóval a kezében lassan halad. Segítenénk, de int, arra ráér, ha öreg lesz, még csak 79 éves. Egy hónapra vásárolt, ezt viszi haza, kidobnia soha semmit nem kell. Kis kenyér a reggelije tejjel, délben az, ami tegnapról maradt. Férje, fia meghalt, egyedül él, a leves három napra is elég. Vacsoráról néha megfeledkezik, de könnyebb is úgy az álom. Rámolni kezd a nyári konyhában. Míg fagy nincs, elvan itt. Állatgondozó volt, 27 évig borjakat szoptatott. Szép a nyugdíja, mire kell, telik, mondja. A hús a gyengém, ma is vettem fél kilót, árulja el. S azt is: álmában rátörtek, kirabolták. Tíz éve ennek, sorolja, majd int, rosszat szólt, nyugodt falu ez, akár ha bicikli eltűnik, már arról is sokat beszélnek, mondja még, és sietősen a kertjébe indul, dolga van.

Már Nógrádkövesden járunk. A falu valaha szebb napokat élt, míg kőbánya üzemelt. A bányát kicsit odébb tették, a 300 bányászból mára focicsapatnyi maradt, 11 ember. Iskola még van, három településről járnak ide gyerekek. Hanem az a baj, aki továbbtanul, itt már nem találja a számítását, haza nem jön. A falu öregszik. Gyurek János polgármestertől hallom, kutatók jártak itt, választ keresve, mi az oka, hogy hétszer annyi 60-70 éves asszony él itt, mint férfi? Válasz még nincs. Erőltetnék az állattartást: az a jövő, a kiút! Ám, aki maradt, kőbányász volt, állathoz nem ért.

Már Vernerné konyhájában ülünk. Férje 51 évesen vastagbélrákban meghalt, nevelte a négy gyerekét egyedül. Maradt mára vele a legfiatalabb, de már ő is 60 éves. Volt egy csúnya motorbalesete, a fiú keze, lába, válla eltört, a feje is sérült. De nem adják fel, élni kell. A kertben kukoricát termelnek, Vernerné, ha nem kapál, bár nem tanulta, ruhákat javít és varr. Szomszédot támogat: tojást, krumplit ad neki, ne már, hogy éhezzen.

Matyóka József volt bányászt hallgatjuk. Négy infarktuson van túl, lábából eret szedtek ki és varrtak a szívéhez. A műtét sikerült, de sorvad a lába. Asszonya nála is betegebb, Matyóka azon imádkozik, a neje élje túl őt, mert élet nélküle nincs is. S ha panaszkodik, csak a keskeny út okán szól.

Pörköltnél járunk, a falu így hívja Pribeczki Jánost. Végrehajtónak gondolva bennünket, nem szívesen, de behív. A szobában hárman egyszerre el se férünk. Ágy, kályha, tévé, ami vagy működik, vagy nem. Kölcsönbe kapta, ha makacskodik, Pörkölt megütögeti, s van nap, hogy képet, hangot is ad együtt. Bányász volt Pörkölt, de állni már nem tud, velünk is guggolva beszél. Közmunkát ritkán kap, hiába volt a polgármester katonatársa. Véreset köp, havi 22 ezer forint segélyből él. Olcsó Sláger cigarettát szív, ez az egyetlen gyógyszere. Szegény? Én? Miért lennék az? Éhen nem halok, kutyát is tartok. Pannival kettőnknek kiló kenyér hetekre elég. Nemrég még húst is láttam a konyhában, egy macska ugrott az asztalra… Jót derül azon is, hogy a falu 12 köbméter tüzelőfát nyert egy pályázaton. Egy családnak télre elég is. Nekem? Nem kell, összegyűjtöm, megfagyni nem fogok. Még vagyok, minek panaszkodnék?

( Október 17-e a szegénység elleni küzdelem világnapja témájával hetilapunk, a Szabad Föld friss számában több cikk is foglalkozott:

Tiltakozó megmozdulás: hányan lesznek ott a szegények milliói közül? ;

34 ország régióit mérték - ennek a listának a végén kullogunk )