Levelezők

Bosszús volt. Újabban minden ingerelte. Aznap harmadjára vett seprűt a kezébe, és terelgette kupacba, majd sóhajtozva szedte össze a teraszra hullott leveleket. Nem értette, miért ilyen sietős?! Minek kapkod, alig végez, újabb száradt levelet kap. Barátai rég elmaradtak, amúgy sem volt barátkozós fajta. Napját se tudja, hogy az utóbbi fél évben a gáz-, villany- és vízóra-leolvasón túl ki csöngetett rá.

Ország-világGuba Zoltán2014. 10. 22. szerda2014. 10. 22.
Levelezők

Régóta nem ült kint a teraszon ő sem. Nem érezte ott jól magát. Szinte mindegy lenne, hogy mutat a terasz. De mégse! Az ember addig ember, míg dolga, küldetése van. A kerti bútorait, ahogy asszonyától látta, szorgosan törölgette, kenegette. De hiába, az idő kikezdte őket. Jövő tavasszal lekenem őket, döntött a férfi, de az a jövő tavasz nem jött el, a festés elmaradt. Csúnyák voltak a bútorok, s bennük az ülés is kényelmetlen.

Csúnya volt a fa is, ami a terasz
fölé magasodott. Termést ritkán
és keveset hozott, s férfi azzal
se tudott mit kezdeni, nem szerette
a diót. Ez a fa olyan, mint én,
döbbent rá, haszna kevés, nem
hiányozna, ha eltűnne. Tervezte,
hogy kivágatja, de nem vitte rá a
lélek, azt árulásnak vélte. A levele
mérgez, a követ megfogja, muszáj
rögtön összeszedegetni, idézte fel a
leckét a férfi, amit még az asszonyától
tanult. Hát zsémbesen,
zsörtölődve, de szedegette is szorgosan.

Ezzel még megbékélt volna, bár
a hajolgatástól dereka, háta fájt,
de igazán a kertje előtt elsétálók
bosszantották, akik köszöntek
neki: jó magának, Miklós bácsi,
egész nap csak leveleket szedeget,
s ül az árnyékban vagy a napon
sütteti magát, ahogyan kedve
szottyan, szívesen cserélnénk magával.
Még kérdezték azt is tőle,
hogy van. De a választ senki se
várta meg, kinek lenne arra ideje.
Pedig a férfi nem panaszkodós, azt
felelte volna, jól vagyok, csak hogy
a munkába indulók kedvét el ne
rontsa. De ma már nem érdekes
sem a kérdés, sem a válasz.

Hanem történt, hogy a férfi,
amint a lehullott diólevelekkel egy
időre végzett, zacskóba szedegetve,
rendezgetve mind, a derekát ropogtatva
kiegyenesedett, s közelről
zajokat hallott. Mi ez, találgatta.
A szomszédban a teraszon söprögetnek?
Dél elmúlt, ilyenkor, ámult
el a férfi. Nem illik, de kicsit, mint
akinek éppen arra támadt dolga,
arrébb araszolt. Azután még közelített
a kerítéshez. Közelebb már
nem is léphetett, már a kerteket
elválasztó loncsövényhez nyomult.
Érezte, ez már szinte arcátlanság,
de mutatóujjával a még meglévő
leveleket félrebillentette. Átlesett.

Egy asszonyt látott, nem volt
fiatal, a férfinál talán néhány
évvel korosabb is, ezt hölgynél
pontosan sohasem tudni. Az as�-
szony szorgoskodott, elszáradt dióleveleket
kupacokba söprögetett, és
szuszogva, gyöngyöző homlokkal
nejlonzacskóba rakosgatta azokat.
Mikor végzett, felegyenesedett, derekat
ropogtatott, és a kerítés felé
fordult. A férfi, mint a gyerek, akit
rajtakaptak, köhintett, hogy mi
még nem ismerjük egymást, engedje
meg, hogy bemutatkozzam,
Zákány Miklós vagyok. Özvegy
Kissné, Anna, felelte erre az as�-
szony. A nyáron jöttünk, a fiam
nyaralója ez, de kihozott, hogy jót
tesz a tüdőmnek ez a levegő. Gyűjtögetem
a lehullott diólevelet, mert
tudja, az a terasz kövén azonnal
nyomot hagy, azt ember fel nem
mossa. Az jó, mondta a férfi.

Még egy hétig „leveleztek” így
együtt: hogy, hogy nem, napjában
többször is. Köszöntek illőn, s egymásra
mosolyogtak. Jó volt ez a
félmondat, jó volt ez a mosoly
nagyon is. A fiam úgy tervezi,
most lekapcsolja a fűtést, s bevisz
a városba, mondta egy napsütéses
októberi napon az asszony. Az jó,
felelte a férfi. Óvná a házunkat is,
kérdezte az asszony. Persze, felelte
a férfi. Az jó, mondta az asszony,
s néztek egymásra, mosolyogtak.
Nyolcvanon túl nem nyílik meg az
ember. Látom még, kérdezte a
férfi. Márciusban jövök. A férfi
számolt: az 120 nap, addig kell
kibírni. Az jó lesz, mondta. Az
igen, felelte az asszony.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek