Sportnapló: Bombagól Bukarestben, csont nélküli kosár Szolnokon

Az 1-1-es végeredmény nem különösebb szenzáció a futballvilágban, nekünk azonban hagyományos presztízscsata a keleti szomszédjainkkal vívott valamennyi összecsapás. Romániában 33 év után szereztünk pontot – ez azért szép, hosszú idő...

A játék sem volt különösebben parádés, két elszántan gyürkőző csapat kergette a labdát, győzhetett volna egyik is, másik is – Szalai fejesgólját akár megadhatta volna William Collum skót játékvezető, ám ezúttal szűkmarkúnak bizonyult hozzánk. Akadt még gólhelyzete a csereként beállt Nikolicsnak is, ám a Videoton csatára kissé kisodródva elhibázta a ziccert.

Hogy mi marad meg a mérkőzésből a publikum emlékezetében? Elsősorban a nézőtéri háborúskodás, a petárdák pergőtüze – s azoknak, akik a helyszínen „harcoltak,” esetleg néhány színes „szuvenír” a román rendőrök gumibotjától. A szakmai értékelésbe pedig az kerülhet, hogy az utóbbi idők leggyengébb román válogatottját próbálta a győzelembe hajszolni fanatikus közönsége – sikertelenül.

A mieink ezúttal mentálisan erősebbeknek bizonyultak a szokottnál, köszönhetően Dárdai Pál megbízott szövetségi kapitánynak, aki Németországból „importálta” a meggyőző magabiztosságot. (Ámbár ez a németekre is ráfért volna, akik futballtörténelmük első vereségét szenvedték el a lengyelektől, 0-2 arányban.)

Jó döntése volt a kapitánynak Királyt védetni, bár Szalaival nem váltotta meg a világot. Dzsudzsák végre válogatott mezben is bizonyított remek szabadrúgásgóljával.

Jó, hogy Gera ott van a pályán, a robusztus Juhász Roland pedig a régi idők focijának nézőit Lóránt Gyulára emlékezteti az Aranycsapatból. Jó lenne mellé egy Buzánszky Jenőt megidéző jobbhátvéd is… Elek elszánt harcosságával abból adott ízelítőt, amitől klubcsapata, a Diósgyőr olyan sikeres az idei bajnokságban, Korcsmár pedig szép lassan beérett a válogatottba.

Ha netán mindkét válogatott továbbjutna is, biztos, hogy az Európa-bajnoki döntőt nem ők fogják majd megvívni…

XXX

Emlékezetes pillanatok nem csak a futballpályán esnek meg, a kosárlabdacsarnok parkettjén is történnek nagyszerű dolgok. A Szolnoki Olaj KK a bosnyák Igokea Alekszandrovac csapatával játszott mérkőzést az Adria-ligában.

A Tiszaligeti sportcsarnok másfél ezres publikuma jólesően konstatálta, hogy tíz-tizenkét ponttal is vezet csapata. Aztán a hajrában rákapcsoltak a bosnyákok, az utolsó három másodpercre 60-60 lett az állás. Ráadásul az ellenfél légiósánál, Jonesnál volt a labda: a palánkot méregette, közben az órára pillantott, úgy gondolta, az utolsó pillanatban döfi a szolnokiak szívébe a kést a győztes dobással. Erről a három másodpercről másfél órás filmet lehetne forgatni: a közönség lélegzet-visszafojtva figyelt, az Olaj legénysége ugyanígy várta az ítélet-végrehajtást – amikor Vojvoda Dávid kisodorta Jones kezéből a labdát, lépett vele három hosszút, aztán a félpályáról elengedte a dobást. A labda szállt, szállt, közben megszólalt a mérkőzés végét jelző duda – sokan már a Lipcse–Ferencváros női kézilabda BL-mérkőzést memorizálták –, miközben a laszti csont nélkül pottyant a kosárba. Dermedt csend, a zsűriasztalnál hatásszünet – alighanem videóztak –, mígnem aztán felrobbant a csarnok: a kosár érvényes, tehát Olaj KK–Igokea 63-60.

S ezután következett a Románia–Magyarország válogatott labdarúgómérkőzés.

Hát ezek után lehetett volna a magyaroknak kikapniuk?