Történet az ötvenes évekből: a tanácselnök szemet vetett Hímesre, a fejőstehénre...

Az aprócska vágóhíd kint van a város határában, a bolt, a füstölő és a raktár bent a főutcán, egy borostyánnal befuttatott portán. A jófajta füstölt illatok már messziről beindítják a szaglóidegeket, a pompás portéka látványa pedig azt is nyeldeklésre készteti, aki amúgy a padlizsánkrémre esküszik meg a párolt murokra vagy karalábéra. E sok jó gazdája, kitalálója nem szakképzett hentes-böllér-keres– kedő – Gégény Zoltánné, született Czigándi Jolán világéletében régésznek készült. Később pedig pszichológusnak.

Pedig ha valakinek, hát őneki igyekeztek elvenni a kedvét a tanulástól. Két évig még iskolába se nagyon járhatott; ha nincs Hegedüs Géza, az ibrányiak legendás tanítója, tán az elemi iskolát se járja ki. Volt ugyanis egy nagy bűne a kis Czigándi Jolánkának: kulák volt az apja. Sőt! Halálra ítélt rab, aki megkárosította a népköztársaságot...

– Hárman voltunk testvérek, és még egész kicsi gyermekek, amikor az akkori tanácselnöknek megtetszett a Hímesnek nevezett egyetlen fejőstehenünk – eleveníti fel a 65 évvel ezelőtti történéseket. – Egy este édesapám értesítést kapott a kisbírótól, hogy a tehenet be kell vezetni az átadóhelyre. Édesanyám sírt, zokogott, karján a pólyás kistestvérrel, hogy honnan lesz tej a három gyereknek, de nem volt kegyelem. Három hónapra rá, hogy elvitték Hímest, amikor már a széna, szalma, lucerna, sőt még a kukoricaszár is be volt gyűjtve, egy szerda éjjelen felcsaptak portánkon a lángok. Fél évvel később derült ki: a gyújtogató egy 17 éves fiú volt, akit pár forinttal lefizettek. Sokan oltották a tüzet, de hiába. Minden a tűz martaléka lett. Másnap negyvenegy ember jött romokat takarítani. Még be sem fejezték a munkát, amikor megjelent két ávós édesapámért. Három napig tartották fogva, eközben kegyetlenül megkínozták. Azzal vádolták, hogy megkárosította a magyar népet, ő gyújtotta fel a saját takarmányát. Felértékelték, és az elégett takarmány értékének többszörösét ki kellett fizetnie vagy internálótáborba mennie. A büntetés olyan magas volt, hogy a család és a rokonság együtt két évig nyögte. Ugyancsak az ötvenes években történt egy téli éjszakán, hajnal két órakor hat ávós törte ránk az ajtót. Édesapámat ájulásig verték, mindezt anyukám, nagymamám és a kistestvéreim előtt. Édesanyámat ez annyira megviselte, hogy súlyos szívbetegséget kapott, és hamarosan meghalt. Édesapámat elvitték, és koholt vádak alapján halálra ítélték. Ötvennégy napig volt a siralomházban, de akkor csoda történt, elengedték.

A borostyánsátor alatt beszélgetünk, ahonnan rálátni a fél birodalomra. Balra lent a helyiek által csak Meseháznak nevezett tágas, hűvös raktár a rudakon lógó oldalszalonnákkal, vele szemben az üzlet, mögötte a füstölő, amely most is működik, legvégül pedig a kert meg az egykori csirkenevelő.

Az asztalon a telefon állandóan csörög, és a kuncsaftok is folyamatosan jönnek, érdeklődnek: „Joli néni, mikor lesz friss karaj, tepertő?” vagy „Leadnék egy hízót, mikor hozhatom?”. Láthatóan Joli néninek nem sok szabadideje van, de a portán minden szeglet ragyog, a kert pedig olyan, mintha a gazdájának semmi más dolga nem lenne, csak a kapálás.

Bár „papíron” nem lett pszichológus, az ibrányiak szerint mégis olyan sok „ügyfele” van, hogy egynémely vizsgázott lélekbúvárnak sincs annyi. Sokan kérnek tőle lelki támogatást. Rendíthetetlenül hisz abban, hogy az emberek a jót jóval fizetik vissza.

Mert mi történt például velük a Hímes tehenük elvitele után is?

A falu népe összefogott, s annyi tejet hordott nekik, mintha három tehenük lett volna. Majd egy utcabelijük, Cs. Tóth József megajándékozta őket egy kis üsző borjúval, az elégett takarmány helyett pedig kétszer annyit kaptak.

De már ő maga is többször megtapasztalta az emberi jóságot.

Hosszú éveken át segített például egy idős tanyasi asszonyon. Amikor egy váratlan pestisjárvány miatt fel kellett számolni a csirketelepét, és teljességgel kilátástalan helyzetbe került, ez a néni begyalogolt hozzá és letette az asztalra az összes megtakarított pénzét, hogy segítsen a talpra állásban.

– Szeretek én is adni, mindig szerettem. A háború után meg az ötvenes években nagyon nagy volt a szegénység mifelénk, a kis iskolatársaim közül sokan éheztek. Mi az üldöztetések ellenére kicsit könnyebben éltünk, volt mit ennünk. Az iskolába is mindig három-négy uzsonnával mentem, a társaimnak vittem. És most is úgy vagyok vele: ha tudok, segítek.