Utánajártunk - Ajándékhabzsolók

Vendégemet, a Nógrád megyei Nemti lakóját, Vincze Istvánt a rendszerváltást követően kárpótolták a családját elszenvedett sérelmekért.

Őseit a Jászivánban lévő földjeiktől fosztották meg, ám a jóvátételt már nem érhették meg. Vincze István örökösként vehette át a jegyeket, s licitált erdőre Nemtiben, ahová a felesége által került. A 226 hektár cseres, tölgyes, akácos vegyes erdőnek 24 tulajdonosa lett. Az osztatlan közös birtokból Vincze Istvánnak 14–15 hektárnyi jutott. Már az 1995. októberi árveréskor feltűnt a férfinak, hogy olyanok is ültek a licitálók mellett, akiknek a felmenőit vélhetően sohasem érte sérelem. Mindez nem törvénytelen – csupán furcsa.

Hanem ami utána következett…

A licitálás után néhány hónappal – 1996 elején – Vincze István arról értesült, hogy az osztatlan közös birtokban új tulajdonos jelent meg. Mindez azért furcsa, vagy hogy még egyértelműbben fogalmazzak: törvénytelen, mert ha valamelyik tulajdonos el akarja adni a részét, a vétel lehetőségét előbb föl kell ajánlania a társainak. Ha ők lemondanak az elővételi jogukról, eladhatják másnak is. De csak akkor! Ilyen fölajánlásról pedig Vincze Istvánnak nem volt tudomása.

Ez alól csak akkor van kivétel, ha a tulajdonos elajándékozza a tulajdonát. Egy ilyen szerződés dokumentumát húzza ki a reklámtáskájából elsőként Vincze István. Csaknem 27 hektárnyi erdő cserélt ily módon gazdát Nemti határában.

Mi a gond a szerződéssel? Nem túl életszerű, hogy egy nemti lakos szívszerelemből elajándékozza az értékét egy általa nem is ismert váci lakosnak. Erről bizonyosságot nyerhetünk, ha megfordítjuk a dokumentumot: hátulján az ajándékozó 1996 októberében kijelenti, hogy már nem tulajdonos, mert a kárpótlási jegyeit a névérték feléért egy váci ügyvéd vejének eladta. Az „ajándékozónak” még a „megajándékozott” ügyvéd vejének a neve sem jutott eszébe… Miért egyébként a hátoldali megjegyzés? Mert a salgótarjáni földhivatalban ekkor még nem vezették át a tulajdonosváltozást, ám a tulajdon utáni illetéket már fizetni kellett volna. Ezt akarta elkerülni az „ajándékozó”. Maga a „megajándékozott” egyébként a szerződés szerint az ügyvéd lánya.

A következő „ajándékozás” még az előzőeknél is aggályosabb. A kézzel írt szerződés szerint egy idős nemti bácsi nem sokkal az árverést követően –1995 októberének utolsó napján – megszerzett tulajdonának a használati jogát átruházza egy mátramindszenti és budapesti lakos részére – térítésmentesen, 75 évre.

Túlságosan kilóghatott azonban a lóláb, ugyanis a következő év tavaszán ugyanazok a szerződő felek ugyanarra a területre inkább vételi jog gyakorlására kötöttek szerződést. S immár fizettek is a tulajdonért 149 ezer forintot.

A szerződés jogszerűtlenségéhez kétség nem fér, hiszen a tulajdont előzőleg nem ajánlották fel megvételre a már birtokon belül lévőknek – többek között Vincze Istvánnak. S ha egy üzlet egyszer beindul! A két „úriember” újabb szerződést kötött egy másik nemti lakossal is, szintén vételi jog gyakorlására az osztatlan közösben lévő erdőben.

Nem hagyta annyiban a törvénytelenséget Vincze István, perre vitte a dolgot. Az első két tárgyalást 1997-re tűzte ki a salgótarjáni városi bíróság, a másik kettőt a következő évre, ismét kettőt 1999-re. Az alperesek időhúzó módszere pofonegyszerű: nem jelentek meg a tárgyalásokon, mire ismét és ismét újabb időpontokat tűzött ki a bíróság. Ebben az évben – 1999 – mégis sikerült előbbre lépnie Vincze Istvánnak, az immár ötödik tárgyaláson a bíróság ideiglenes intézkedést tartalmazó végzést hozott: a per jogerős befejezéséig az alpereseket eltiltotta a fák kivágásától. Mert persze amint az urak és hölgyek birtokon belülre „ajándékozták” magukat, azonnal vad fakitermelésbe kezdtek.

A salgótarjáni városi bíróság ideiglenes intézkedésével tehát homokszem került a fogaskerekek közé. Nem sokáig: a fél év múlva sorra kerülő tárgyaláson elsőfokú ítélet született – Vincze István vesztett. A fakitermelés tehát az „igazságszolgáltatás” szerint folytatódhatott tovább a jogerős ítélet megszületéséig – miközben másfél évig tárgyalást sem rendelt el.

Most már vérszemet kapott a mátramindszenti és budapesti ajándékhabzsoló, egymást követően kötötték a szerződéseket az osztatlan tulajdonban lévő nemtiekkel – forgatom az újabbnál újabb dokumentumokat. Vincze István pedig lassanként magára maradt. A jogtalanságot nem szívelő idős társai vagy meghaltak, vagy megfenyegették őket, ezért elálltak a pertől.

Beszélgetőtársam nem hagyta magát. A Nógrád Megyei Ügyvédi Kamara fegyelmi megbízottjához fordult. Hiszen a disznóságokban ügyvédek is részt vesznek. Holló a hollónak azonban… A személyes találkozót a megbízott először lemondta, majd a titkára a telefonban annyit közölt Vincze Istvánnal, hogy az ügyben mindent rendben talált.

Az események itt hirtelen felgyorsultak, 2001-ben három tárgyalást is tartott a Nógrád Megyei Bíróság. Járt utat a járatlanért el ne hagyj: a már jól bevált módszer szerint sem az alperesek, sem a jogi képviselőjük nem jelentek meg.

Ez az időszak a lakásmaffia tobzódásának ideje. Vincze István tehetetlenségében az efféle ügyek felderítésére hivatott Kaptár csoporthoz fordult segítségért. Persze, hogy lepattant róla: az elővételi jog figyelmen kívül hagyása mégsem a csalárd módon átvert idős lakástulajdonosok esete, ezt be kellett látnia. Itt azonban legalább az első akadályt vette Vincze István: az Országos Rendőr-főkapitányság bűnügyi főosztálya utasította a bátonyterenyei rendőröket a nyomozásra. Ők pedig azt állították, hogy nincs tennivalójuk, adásvétel nem történt. A képtelen állítás cáfolatával Vincze István a megyei rendőr-főkapitánysághoz fordult, ahol viszont a parancsnok tudtára adta, hogy van fontosabb dolga is, mint a bátonyterenyei kollégái állításait ellenőrizze.

Időközben a bíróság is megmozdult: az első eseteket követően tíz évvel megszületett az elsőfokú ítélet, amely szerint három esetben Vincze Istvánnak van igaza. Persze a vesztes fél fellebbezett, és a megyénél mindent megnyert. A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálata szerint pedig egy szerződés hibás, a többi rendben. Ezt érti a legkevésbé Vincze István, hiszen a szöveg mindben egy kaptafára készült.

Az idős férfi nem nyugodott bele az őt ért jogtalanságba. Ügyészségi, bírósági vezetők jönnek, mennek, ő pedig elküldi nekik a dokumentumait, s kéri igazságának szolgálatát. Az udvarias, semmitmondó biztatást általában mindenhonnan megkapja. A legszebb választ idén április végén kapta az egyik államtitkártól: „Jó tudni, hogy még vannak olyan hazafias gondolkodású emberek, akik aggódnak a magyar termőföldért.” Júliusban aztán a legfőbb ügyészség ismét értésére adta: nincs mód a változtatásra.

Időközben a megajándékozottak egy része meghalt, az orvul szerzett vagyonuk már az örökösöket gazdagítja. Vincze István azonban nem nyugszik bele az őt ért sérelmekbe, viszi az ügyet tovább. Immár tizenkilenc éve.