Vér áztatta Isten házát

A fővárosi forradalmi események híre néhány napos késéssel érkezett Tiszakécskére, ahol 1956. október 27-re szerveztek tüntetést. Békés hangú szónoklatok követték egymást, valaki azonban telefonon azt kérte a kecskeméti repülőtértől, hogy oszlassák fel a tömeget, mert állítják a bitófákat, akasztják a kommunistákat. Ez persze nem volt igaz, Gyurkó Lajos vezérezredes, a reptér parancsnoka mégis intézkedett.

Ezen a szombaton a katolikus templomban három esküvőre készülődtek. Délelőtt a huszonöt éves házassági jubileumát ünneplő Kállai Etelka és férje, Kállai Árpád ezüstmiséjét celebrálta Gémes Mihály atya, a végén áldásban részesítette őket. A délutánra hirdetett menyegzőket nem tarthatták meg, merthogy előtte megérkeztek a gyilkos repülőgépek. Két vadászgépről legalább három sorozatot lőttek a Himnuszt éneklő többezres tömegbe. A véres öldöklésnek 17 halálos áldozata és 110 sebesültje volt. A lövedékek egyike Kállai Etelkát is eltalálta, ötvenöt esztendősen halt meg.

Gémes atyának mindig a helyén volt a szíve, kiváltképp ezen a forradalmi napon. A sortűz elől Isten hajlékába menekítette az embereket, más lehetőség nem is kínálkozott, hiszen a tanácsháza, a pártház, az iskola is zárva volt. Az alacsony termetű plébános kiállt a Szent János-szobor mellé és a golyózáportól sem félve hívta, majd szó szerint vitte befelé az embereket. Az alkalmi menedékhelyen nem volt orvos, de kötszer sem, így a tisztára mosott, vasalt oltárterítőket, templomi ruhákat tépkedték és azokkal kötözték a vérző sebesülteket – az asszonyok mellett az atya is.

Közben odakinn a népharag a párttitkár halálát követelte, szerintük ő hozta a falura a bajt. A plébános sietett a segítségére:

„Elindultam a templomba. A téren csődületbe ütköztem. Felbőszült férfiak rángatták, ütötték a párttitkárt. Biztonsággal állították, ő hozta rájuk a bajt, mert a nagygyűlés közepéig ott ült az elnöki asztalnál, majd eltűnt, elment telefonálni: »Most akasztanak kilenc rendőrt a főtéren!« Gémes Mihály plébános atya határozottan mellé állt és azt mondta: »Emberek, nem volt elég a vérből? A ti kezetekhez ne tapadjon már vér! Bízzátok rám, majd én átadom az igazságszolgáltatásnak.« A megnyugtató szavakat csendesen tudomásul vették a körülálló emberek és átengedték a párttitkárt, hogy a plébániára bemenjen.”

„Beléptem a vérrel áztatott templomba. Szembejött velem a halálsápadt sekrestyés: »Tanító néni, hogy lesz itt délután litánia? Én már háromszor elájultam. Nem tudom kitakarítani a templomot!« »Jóska! Adjon egy rongyot meg egy vödröt! « – szóltam rá gépiesen. Hat vödör vért szedtem fel, és azután felmostam a templom kövezetét! Órákkal később, álmomból vérszagra riadtam: a kezem, az orrom, minden érzékelőszervem a vér édeskés szagát hozta vissza. Alig vártam a reggelt. Kimenekültem a szobámból, de az udvaron is vérszag volt.”
(Patkós Julianna [1931–2008] tanítónő visszaemlékezéséből idéztünk.)

Tettét nem tartotta mártíromságnak az atya. Persze a tiszakécskeiek halálában is mint hősre tekintenek rá. Nincs ezzel másként a parókiától néhány házra lakó Kovács Miklós sem, aki országos hírű kékfestő népművész és a település díszpolgára. Részletesen elmesélte a fekete nap krónikáját, hiszen maga is belesodródott az eseményekbe. Egy ponton tér csak el a története: amíg a leírások három sortüzet említenek, ő hetet jegyzett meg.

– Jó barátságban voltam a plébánossal – sóhajt a múltidézés végén a 86 éves Miklós bácsi. – A plébánián lakott, itt, a szomszédban. Ha esténként sétára indult, előfordult, hogy vele tartottam. Jókat beszélgettünk. Amit 1956-ban csinált, az óriási hőstett, még ha ő nem is tartotta annak. Szerénysége ellenére nagyra becsült ember volt. Sosem akart innen elmenni, haláláig szolgálta a kécskeieket. Hozzá illő csöndben távozott: gyanút keltett, hogy nincs ott időben a hajnali misén; holtan találtak rá az ágyában, összekulcsolt kezekkel feküdt.

Gémes Mihály címzetes prépostot 1993-ban választották Tiszakécske díszpolgárának. A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét 2001-ben vehette át Mádl Ferenc köztársasági elnöktől. A településen méltóképpen őrzik az emlékét. Szobrát a fiatal Retkes Máté alkotta meg, a római katolikus templom melletti parkban áll. Az atya nevét utca is viseli, és az a polgári alapítvány, amelynek kuratóriumában tevékenykedik Jávorka Lajos, a jelenlegi plébános.

– Három éve, az Öreg atya századik születésnapján nagy ünnepséget tartottunk, egyebek közt akkor állított neki szobrot a város – mondja a tisztelendő. – Minden évben szentmisével emlékezünk meg róla a templomi búcsú idején. Gémes Mihályon kívül a tiszakécskei származású testvéreink, Marosi Izidor püspök, Werner Alajos egyházzenész pap és Gyurkó Gábor esperes alakját is felidézzük. Gyerekekkel biciklitúrákat tartunk, felkeressük az egykori tanyai iskolákat, ahová Gémes atya rendszeresen járt misézni és a környékbeli betegeket látogatni. Számára a legkedvesebb hely a Tiszabög határában álló Kincsem part volt, ahol Árpád-kori templom alapjai kerültek elő, ezt a területet a szegényen és szerényen élő atya a kárpótlás során megvásárolta. Ma már emlékhely, ahol augusztus 20-án szabadtéri szentmisét szoktunk tartani.

Lajos atya az alapítvány célkitűzései közé azokat a feladatokat sorolja, amelyek hősies elődjének is fontosak voltak: figyelni a családokra, az idősekre, a fiatalokra, kapcsolatban állni a helyi kulturális közösségekkel. Programjaik ezeket szolgálják. A városban mindig október 27-én tartják az '56-os megemlékezést, melynek végeztével az ünneplők betérnek a templomba. Arra a szent helyre, ahol Gémes atya sokak életét megmentette.