A postás kétszer...

Hogy ez a lány miért hordja úgy fenn az orrát? Nincs senkije, legfeljebb az öregurak udvarolnak neki, ha az asszony leküldi őket feladni a csekket – morgolódott a férfi. Hazakerekezett, de még akkor is dühös volt, amikor eloltotta a gázt a lecsó alatt. A tányért a számítógép mellé tette, és bejelentkezett a közösségi oldalra.

Gondolt egyet, feltöltött magáról egy fotót: terepszínű ruhában, drága terepjáró mellett feszített. „Hol a pénzt hajtom, hol a vadat” – írta alá frappánsan. A kép sikert aratott, meglepően sok nő jelezte, hogy tetszik neki. Bolond lett volna elárulni, hogy kinek autója mellett fotózkodott. A főnök néha megkéri őt, menjen ki helyette a vadászterületére beetetni a vadat, s olyankor kölcsönadja a kocsit.

„Szuper a kocsid” – érkezett megjegyzés a terepjárós képhez. Volt iskolatárs küldte, csinos szőkeség. Bezzeg régen elnéztél a fejem fölött, de most kezdhetnénk valamit, reménykedett a férfi. Szó szót követett, s barátunk bepötyögte a kérdést: „Mit szólnál egy italhoz valamelyik este?” A válasz gyors volt: „Nem bánom.”

Felkapott sörözőben találkoztak. A szőkeség elpanaszolta, hogy magányosan él, még nem találta meg az igazit. A férfi fellelkesült, de a nő nem engedte, hogy hazakísérje. Majd legközelebb – bizakodott a férfi, és joggal, mert egyre meghittebb üzeneteket váltottak a világhálón.

Újabb randit beszéltek meg. Aznap a férfi alig bírt magával. Mit neki számlák, levelek! Kettesével vette a lépcsőket, szinte szárnyalt. Még egy ajánlott levél, és kész… Sándor és Sándorné – silabizálta a névtáblát, s becsengetett. Kétszer is.

– Itt tessék aláírni – mondta gépiesen, mikor végre kinyitották az ajtót. Majd fölnézett, és megremegett a tolla. Nem más, mint a szőkeség állt ott, lenge pongyolában. Emberünk szemüvege bepárásodott.

Ám odabent erős bariton harsant: – Ki az már megint?!

A szőkeség szeme elkerekedett, de hidegvérrel válaszolt: – Csak a postás.

Majd aláfirkantotta a nevét, és becsapta az ajtót. A szokásosnál talán erősebben.